A "magyar lány" - 1. rész

Sziasztok!

Nos, mielőtt belevágnék a közepébe, illetve az elejébe.... szóval mielőtt elkezdeném, szeretnék nektek bemutatkozni. Dorothea vagyok, Lilu-chan barátosnéja és egy Isac Elliot fanfictiont hozok nektek. Már többször is foglalkoztam írással, de ez az első fanfictionöm és egyben az első írásom, amit publikálok, szóval kérlek, mindenképpen hagyjatok akár pozitív, akár negatív visszajelzést. :) Úgy néz ki, egy héten kétszer tudok új részt hozni, igyekszem ehhez tartani magam. Nos, öhm... nem tudom, mit írhatnék még ide, szóval... jó olvasást!:)

Lilla elveszetten álldogált az iskola folyosóján. Anne azt ígérte, háromnegyed fél nyolckor találkoznak a bejáratnál, azonban a lány nem jött, Lillának pedig tíz perc után elment a kedve a hidegben ácsorgástól, így inkább bement. Most azonban fogalma sem volt, mit kéne tennie. Nem ismert senkit Annén kívül. Illetve de, a csoportja többi tagját, ők viszont teljesen más órákat látogatnak, mint ő. Mikor jelentkezett a cserediákprogramra, nem is gondolt bele, mennyire nehéz lesz Finnországban helytállnia. Hiszen mikor Anne jött Magyarországra, annyira könnyű volt minden – hiszen nem kellett idegen nyelvű emberek között, egy teljesen idegen, másik világban kiigazodnia. Idegesen túrt a hajába. Mindjárt becsöngetnek.

 - Hello! – hallott végre egy ismerős hangot a háta mögül. Anne volt az, a maga sajátos angolkiejtésével, ami még a hellojából is hallatszódott.

 - Szia! – köszönt vissza Lilla, persze angolul.

 - Ne haragudj, feltartott a pasim – vigyorodott el Anne. – Bocsi, hogy otthagytalak a suli előtt. Bár úgy látom, feltaláltad magad. Na, gyere, menjünk angolra. Mindjárt becsöngetnek.

 - Oké – vágta rá Lilla, majd hagyta, hogy Anne karon ragadja és maga után húzva a folyosón, a megfelelő teremhez vezesse.

 Útközben Anne a pasijáról áradozott, amit Lilla unottan hallgatott. Az angolterem igazán barátságos volt, bár Lilla barátságosabbnak látta volna, ha Anne belépve nem telepszik le a már említett pasija mellé. Lilla kétségbeesetten néz körbe a teremben, mindenhol idegenkedő finn szempár néz vissza rá. Szerencsére volt még egyetlenegy üres pad, ahová nyugodt szívvel leülhetett. Illetve nyugodtabb szívvel, merthogy így is borzalmasan ideges volt.

 A csengő elhangzott, s megjelent a tanár úr. Azonnal kedélyesen köszöntötte Lillát, aminek ő nem örült annyira, mert így mindenki felé fordult. Zavartan babrált a hajával, miközben válaszolt a feltett kérdésekre az ittlétének részleteivel kapcsolatban. Már kezdett nagyon elege lenni, mikor nyílt az ajtó és egy szőke fiú lépett be a terembe. A tanár biccentett felé.

 - Jó reggelt, Isac! Nem is tudtam, hogy ma meglátogat bennünket. Foglaljon helyet!

 Lilla teljesen leblokkolt. Isac. Isac Elliot. A mindene. Többek között csak miatta vállalta, hogy Finnországba utazik. Miatta érdekelte annyira Finnország, erre azonban nem számított. Mit keres itt?

 Akárhogy is legyen, muszáj volt normálisnak tűnnie, főleg hogy a fiú egyenesen felé sétált. Csak mellette volt hely. Mély levegőt vett, majd száját összeszorítva próbálta megállni, hogy sikítson. Isac ledobta magát a mellette lévő székre, majd kényelmesen hátradőlt.

 A tanár úr a finn és az angol irodalmat hasonlította össze. Lilla igyekezett annyira odafigyelni, amennyire azt a mellette ülő álompasija engedte, aki az óra felénél megunta a figyelést és inkább felé fordult.

 - Hát te meg ki vagy? Új tanuló? – érdeklődött.

 Lilla felé nézett, egyenesen a kék szemeibe, azonban túl gyenge volt ahhoz, hogy ott tartsa tekintetét. Ismét a tanár felé fordult, úgy válaszolt:

 - Cserediák.

 - Áh, értem. Mi a neved? Honnan jössz? – faggatta tovább Isac.

 - Lilla. Magyarország – felelte kurtán Lilla. – Te pedig…

 - Igen, Isac Elliot, a híres finn popsztár – vigyorgott rá Isac. – Örülök, hogy találkoztunk, Lilla.

 A lány megforgatta zöld szemeit. Beképzelt egy alak, gondolta magában.

 - Na, ja – csak ennyit válaszolt, majd drága figyelmét inkább újra az órának szenteli.

 - Borzalmasan unalmas. Még jó, hogy magántanulóként nem kötelező bejárnom – sóhajtott Isac.

 - Akkor miért vagy itt? – kérdezte Lilla.

 - Mert hiányoztak már az osztálytársaim – válaszolta Isac kisfiús mosollyal.

 - Oh. Mindenesetre, nem sok hozzám hasonló lány kap esélyt arra, hogy finn irodalomról tanulhasson. Szóval, ha nem haragszol, én szeretnék élni a lehetőséggel – célozgatott Lilla arra, hogy az irodalomóra talán nem a legjobb alkalom a beszélgetésre.

 - Jaj, ne haragudj, kis magyar lány. Jó szórakozást!

 Isac hihetetlenül szemtelen volt, ami elborzasztotta Lillát. Évek óta róla szólt szinte az élete, a szabadideje legalábbis mindenképp, erre kiderült, hogy egy igazi bunkó. Ugyanakkor bejött neki a srác stílusa, akármennyire beképzelt is volt.

Szünetben csak azt tudta figyelni, a diákok mennyire normálisan kezelték, hogy egy sztár járkált közöttük. Persze minden lány csorgatta a nyálát Isac után és sok fiú igyekezett jó kapcsolatot ápolni vele, így például előre engedték őt a büfénél álló sorban. Természetesen ott voltak a másik fajta fiúk, akik a folyosón utána kiabálták: meleg vagy!

 Isac látszólag egyik táborral sem foglalkozott. Rezzenéstelen arccal járt-kelt, néhány lányra megvillantotta gyönyörű vigyorát, de semmit sem vett magára. Lilla épp kétségbeesetten leskelődött a folyosón, lábujjhegyre állva, hogy megtalálja Annét, amikor a fiú mellé lépett.

 - Segíthetek? Egy kicsit magasabb vagyok. Kit keresel?

 - Annét – nyögte Lilla.

 - A büfénél láttam .

 - Oh. Öhm, köszi – mondta Lilla, majd el is indult.

 Azt hitte, ezzel lerendezték a dolgot, azonban trappolást hallott, majd Isac megjelent a jobb oldalán.

 - Gondoltam, elkísérlek. Nehogy eltévedj – vonta meg a vállát.

 - Miért foglalkozol azzal, hogy eltévedek-e, vagy nem? Popsztár vagy, nem kéne, hogy érdekeljen – rázta meg a fejét Lilla.

 - De érdekel, mert tudni akarom, melyik a kedvenc dalod tőlem – vonta fel szemöldökét Isac.

 Lilla értetlenül nézett fel. Nagyképű. De nagyon. Úgy döntött, megpróbálja letaszítani őt a földre.

 - Nincs olyanom – felelte.

 - Oh, szóval mindegyiket imádod, mi? – nevetett Isac.

 - Nem. Igazából mindegyiket utálom. Bocsi, de a zenéd nem az én stílusom – mosolyodott el Lilla.

 Isac arcáról nem hervadt le a szemtelen vigyor.

 - Akkor mond csak, miért vannak légzési problémáid a társaságomban? És a telefonod háttere miért én vagyok? Láttam, mikor lecsekkoltad órán az időt – jegyezte meg Isac. – Tudom, hogy odavagy értem.

 - Nem. Én… nem. Nincsenek légzési problémáim, oké? És az nem az én telefonom volt, hanem az egyik barátnőmé, a csoportból. Tisztára odavan érted és tegnap nálam hagyta a telefonját. Azt hittem hívták, ezért vettem elő az órán – hazudta Lilla, legnagyobb meglepetésére egy szemrebbenés nélkül.

 - Valóban? Akkor majd oda leszel értem – jelentette ki Isac,

 - Nem hiszem.

 - Nos, magyar lány, itt vagyunk a büfénél. Most megyek, holnap látjuk egymást. És mutass be a barátnődnek – vigyorodott el.

 - Mindenképp – vágta rá Lilla.

 - Legyen szép napod! – intett Isac, majd mielőtt sarkon fordulva távozott volna, Lillához hajolt és szemtelen módon puszit nyomott az arcára. Elégedett vigyorral a képén fordult meg és elbaktatott a folyosón. Lilla pedig hirtelen szembesült a már említett légzési problémáival.