A Dream Comes True 20.

Sziasztok! 

Egy kis kihagyással, de megérkeztem a kerek huszadik résszel is. Csak azt szeretném mondani, hogy köszönöm hogy nyomon követitek a története, és remélem, hogy ezzel a résszel sem okozok csalódást. Ha valamilyen  helyesírási hiba van benne, akkor nézzétek el nekem. Örülnék a komiknak, a szavazatoknak és a rendszeres olvasóknak is. ^^

- Úristen! Te egyszerűen csodálatos vagy. – mondta végig nézve rajtam Liza.

- Hát köszönöm. – mondtam nevetve és megöleltem.

- Hova rejtetted a profi átalakító csapatodat? Nekem is kell egy ilyen csapat. – nézett át a vállam fölött, hátha rátalál az emlegetett csapatra.

- Kislány, így el fogod halászni előlem a srácokat. – mondta egy rosszalló pillantás kíséretében, de nem bírta sokáig és elnevette magát.

- Akkor mehetünk? – kérdezte Danu és az ajtó felé mutatott.

- Igen. – mondtuk Lizával magabiztosan. Gyorsan beraktam a fontosabb dolgokat a táskámba és már kint is voltunk a szállodai szobánkból. Kiszálltunk a taxiból, ami egy rozoga ház előtt állt meg.

- Tényleg itt lesz a buli? – kérdeztem ledermedve és rámutattam a házra.

- Nem, igazából mi oda megyünk. – fogta meg Danu a csuklómat és szemben lévő házra irányította a kezem.

- Tényleg itt lesz a buli? – tettem fel újra ugyanazt a kérdést, de most egészen más okból. Ugyanis a szemben lévő épület egy csodálatos fehér ház volt kivilágítva.

- Mégis mi milyen buliba jöttünk? – néztem a hátam mögé a két buli felelősre, de egyiküket sem találtam ott, ahol két másodperccel ezelőtt voltak. Forogtam egyet a tengelyem körül és a ház ajtaja előtt toporogva bukkantam rájuk. Odasiettem én is hozzájuk.

- Szóval hova is hoztatok engem? – kérdeztem nevetve és Danu vállára tettem a kezem.

- Majd meglátod. – mondta mosolyogva, mikor kinyílt az ajtó előttünk. Egy számomra ismeretlen srác állt meg az ajtóban, és amikor ránk nézett, felderült az arca.

- Danu, Liza! – mosolyog rájuk. – És persze itt van a kedvencem, Lilla is. – mondta és megölel.

- Bemehetünk? – kérdezi Danu és felnevet.

- Bocsi, gyertek csak be, már csak rátok vártunk. – magyarázta a srác és beljebb tessékelt minket.

- Danuka! – jött a házból több ezernyi lány hangja, ahogy Danu nevét kiabálták hosszasan elnyújtva.

- Ez most komoly? – kérdeztem felvont szemöldökkel és a tekintetemet Danura szegeztem. Meg sem várva a választ, Liza is megszólalt.

- Már csak azt nem értem, hogy mi miért vagyunk itt. Mert Mr. Szoknyavadász úrfinak, ahogy látom, úgy is van társasága. – mondta szúrós szemekkel barátnőm.

- Nem, ezt ti teljesen félreértitek, mint ahogyan sok mindent a mai nap folyamán. Azért hoztalak titeket magammal, hogy megvédjetek. – mondta egy kis félelemmel a szemében és közben folyamatosan körbe nézett a házban.

- Hogy mi?! – kérdeztük egyszerre Lizával.

- Danuka! Hol vagy már? Láttuk, hogy bejöttél. – már egyre közelebbről hallottuk a lányokat.

- Bújtassatok el! Nem vagyok itt. Rendben? – nézett ránk Danu, gondolom egy igenre várva. Egymásra néztünk Lizával és elnevettük magunkat, egymás vállában kapaszkodtunk meg, hogy nehogy a padlón végezzük. Danu mögénk bújt és mikor felnéztünk, egy lány állt előttünk.

- Sziasztok! Nem láttátok véletlenül Danukát? – kérdezte tőlünk, miközben végig mért minket. A lány egy feszülős vörös ruhában volt, és legalább öt kiló festék volt az arcán. Amennyire csak tudtam visszafogtam magam a nevetéstől. Hátrébb dőltem egy picit, hogy lássam Danut, aki mögöttünk ácsorgott berogyasztott lábakkal, hogy ne látszódjon ki.

- Nem tudom, hogy mi a bajod vele, szerintem nagyon kis visszafogott, aranyos lány. – jegyeztem meg direkt hangosan, hogy a lány is hallja, de már nem bírtam ki nevetés nélkül. A lány nyilván észrevette, mert igyekezett kikerülni minket.

- Ezt még egyszer visszakapod! – kiáltotta Danu, mert próbált a lehető leggyorsabban elkerülni a lány közeléből.

- Ezt azért, amiért ilyen jó fej vagyok. – dobott oda nekem egy CD-t. – Ez nem hazudik. – kiabált tovább, majd eltűnt.

- Ezt jól csináltad csajszi. – mondta Liza röhögve és lepacsiztunk. – Mi van azon a CD-n?

- Nem tudom, most látom először. – mondtam zavartan és megforgattam a kezemben az említett tárgyat.

- Most hogy így ketten maradtunk, nem megyünk felfedezni a helyet? Hátha találunk valamit, amivel le tudjuk játszani ezt is. - mutatott Liza a kezemben levő CD-re.

- Akkor gyerünk. – mondtam nevetve és belekaroltam a barátnőmbe. Amíg bóklásztunk a házban, egyre jobban ledöbbentem, több okból is. A ház egyszerűen gyönyörű és hatalmas volt, és a vendégsereg fele, amikor arra mentünk rám mosolygott és megölelt.

- Ez az egész kezd egyre bizarrabb lenni. – mondtam és összehúztam a szemeimet.

- Az tuti. Mindenki úgy viselkedik, mintha egy kór terjed, ami abból áll, hogy téged kell akaratlanul ölelgetni. Vagy csak van valami az italban. – mérte fel a helyzetet nemes egyszerűséggel Liza.

- Szerintem az emeleten biztos van valamilyen használható lejátszó. – mutattam a lépcsőre.

- Ha nem is, de biztos, hogy kevesebb megfertőzött ember van odafent. – nézett rám barátnőm. Felsiettünk a lépcsőn és találtunk egy üres folyosót. Megálltam egy ajtó előtt. Az ajtóra a „Engedély nélkül tilos a belépés” mondat volt felvázolva.

- Nem hiszem, hogy be kéne mennünk, végül is ez egy másik ember háza. Keressünk egy másik szobát inkább. – kezdtem bizonytalanul még mindig az ajtót nézve.

- Most ugye viccelsz? Itt egy szoba és mi bemegyünk rajta. – jelentette ki Liza ellentmondást nem tűrő hangon. Körülnéztünk a szobában, egyből le lehetett venni, hogy egy fiú szobájában voltunk.

- Akkor keressünk egy lejátszót. – állt neki Liza a keresésnek. Nem nagyon hallottam az előző szavait, inkább a szobát figyeltem. Az ágy fölött képek díszelegtek. A szoba sarkában pedig egy gitár pihent. Az íróasztalon ezernyi összegyűrt lap, a másik fele pedig a kukában. Felültem az ágyra, hogy jobban szemügyre vehessem a képeket. Nagyon szép dolognak tartottam, hogyha valaki ilyen gondosan őrzi az emlékeit. Amikor megnéztem jobban a képeket, egy kis időre lefagytam. A képeken ugyanis Liza, Danu, Isac és én voltam. Olyan fotó is volt köztük, amire nem is emlékeztem, amin ketten voltunk Isackel.

- Itt van, megtaláltam a lejátszót! – mondta nagy lelkesedéssel Liza.

- Rendben, akkor rakjuk be. – mondtam, levettem az előbb nézett képet a falról, és beletettem a táskámba.

- Na, hozod már?

- Igen, tessék, itt van. – adtam oda barátnőm kezébe, aki már be is kapcsolta a tévét.

- Ez csak egy hangfelvétel. – mondta és leült a padlóra. és mind a ketten feszülten figyeltünk.

- Na, szia te lány. Gondoltam, hogy jobb lenne ezt meghallgatnod az előtt, hogy bármi rosszat is gondolnál a mi kis énekesünkről. Tegnap miután megláttuk Isacet az utcán Taimival és te elfutottál, én beszéltem Isackel. A telefonomon valami benyomódhatott, mert amikor visszamentem a hotelbe, a telefonomon megjelent egy hangfelvétel. Szóval nem akarok az érdekében semmit sem szólni, mert még azt hinnéd, hogy ellened vagyok. Talán a telefonnak hinni fogsz. A tegnapi beszélgetésünk.

- Hé Isac, haver, mégis mi volt ez az előbbi? Eszednél vagy?

- Mit kerestek itt? Nem megkértelek, hogy ne gyertek errefelé Lilla érdekében?

- De igen, csak Lilla elkezdett futni Julieval és nem tudtam már megállítani őket.

- Szóval mi volt ez az előbb? Nem tudom, hogy mit gondoljak. Innen, ebből a szemszögből eléggé egy csóknak tűnt, amit nem csak én láttam.

- Ez most mind Teemu miatt van. A francba… Hogy menne oda, ahova most éppen kívánom… Azt mondta, hogy a koncerten való viselkedésem elfogadhatatlan, és hogy ettől csökkeni fog a rajongóim száma. Csak úgy tehetem jóvá, ha elviszem Taimit, mert az apja eléggé befolyásos, ha vele látnak az emberek, akkor minden rendben lesz, és nem rúgja ki a csapatból Lillát. Azt hiszem jobb lesz, ha egy másik támogatót keresek. Elköszönésképp arcon pusziltam volna, de hát neki meg sikerült nem arcra adnia, amikor nem figyeltem.

- Na ezt hívják szar helyzetnek, azt hiszem. Ahelyett, hogy megvédted volna Lillát, ahogy akartad, inkább most jól összetörted.

- Végre sikerült levernem a kettőnk között lévő falat és most meg ez… Azt hiszem sikerült életem legnagyobb hibáját elkövetnem.

- A hangfelvételnek vége lett. Liza felém fordult és látta, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon.

- Jól vagy? – kérdezte. Én is felé fordultam, de nevettem.

- Nem tudok kiigazodni rajtad, de a nevetés sokkal jobban áll, mint a sírás, ebben biztos vagyok. – mondta, rám kacsintott és megölelt. Az a srác lépett be az ajtón, aki beengedett a házba.

- Na, végre! Mindenki csak rátok vár. Gyertek! – mondta megfogta a karomat és levezetett a lépcsőn ki a medencéhez, ahol mindenki egy nagy körben állt. A kör szétnyílt én pedig a közepére kerültem.

- Boldog szülinapot! – kiabálta mindenki és megrohamoztak ölelésekkel. Pár perc múlva enyhültek a szorítások és újra egy kör keletkezett.

- Uh.. Srácok, nagyon köszönöm. Be kell, hogy valljam, teljesen kiment a fejemből, hogy ma van a szülinapom. Egyáltalán nem értettem, hogy miért ölelget mindenki. – nevettem el magam kínosan.

- Ha nem gond, akkor láthatom végre a házigazdát? – kérdeztem bizonytalanul, miközben a tömeget kémleltem. Ekkor a velem szemben lévő oldalon a kör szétnyílt és Isac lépett be a körbe egy tortával és egy gitárral a kezében. Átnyújtotta a tortát és felcsendültek a dal első akkordjai. A First Kiss akkordjai szóltak. A dal felénél, már mindenki énekelte vele. A számnak vége lett, megállt előttem és mélyen a szemembe nézett. Én álltam a tekintetét.

- Ezt azért, mert meg akartál védeni, ahelyett, hogy szóltál volna nekem a dologról. Meg azért, mert ilyen vagy. – mondtam és egy hirtelen mozdulattal kivettem egy darabot a tortából és szétkentem az arcán. Erre mindenki felhördült. Isac elmosolyodott, ahogy én is, közelebb léptem a talpig tortás sráchoz, alig pár centi volt az arcaink között. Majd lassan rátapasztottam ajkait az enyéimre, és lassan a tömeg is szétoszolt. Elszakadtunk egymástól, hogy levegőt vehessünk. Neki döntöttem a homlokomat az övének és a csokoládébarna szemek összeolvadtak az égszín kék szemekkel.

- Ennyivel még nem úsztad meg, ugye tudod? – kérdeztem mosolyogva. Legbelül pedig olyan valamit éreztem, amit nem lehet leírni, talán az a legjobb megfogalmazás, hogy pillangók repkedtek volna a hasamban.

- Valahogy éreztem. – mondta Isac nevetve. Meglöktem a mellkasát és egyenesen a medencébe zuhant. Kisebb fuldoklás után feljött a víz alól, majd a bokámnál fogva maga után rántott. Mire mindenki belevetette magát a vízbe.

- Most nézd mit tettél a ruhámmal. – mondtam gyerekes duzzogással a hangomban.

- Te meg összetortáztad az arcom, azt hiszem, az enyém súlyosabb. – a nyaka köré fontam a karjaimat.
- Én nagyon szeretem az eperhabos tortát. – mondtam nevetve és újra megcsókoltam.

Facebook csoport

xo Lilu xo