Sziasztok! 1. születésnap utána 1. fejezet. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Jó olvasást!
- Hazenek ma délután kell visszautaznia Angliába, mert egy
hívást kapott a főnökétől, aki megsürgette a visszatérésének az idejét, azt
mondta valamit minél előbb meg kéne beszélniük és elkezdeni a készületeit, és ő
nélkülözhetetlen. Talán egy videóklippről volt szó. Hát nagyon mehet a
biznisz… Egyáltalán nem tudtunk együtt tölteni még egy kis időt sem, mindig a
munkájával volt elfoglalva, amit teljesen megértettem. Nagyon sokat küzdött,
hogy ez össze jöjjön neki és persze a szülei is. Így megbeszéltük, hogy
délelőtt egy kis rögtönzött csajos napot tartunk, beszélgetünk, beülünk
valahova, sétálunk. Reggel az íróasztalom hideg és érdes fa lapján ébredtem.
Kirángattam a szekrényemből egy zoknit, begyúrtam a pizsama nadrágom alá majd
lecsúszkáltam a lépcső fokain. Köszöntem a már fent lévőknek majd az asztalról
elvettem a reggelimet és leültem Aimo mellé a kanapéra a tévé elé, akinek a
lába már a kanapé előtti kis asztalon hevert. Az ölembe vettem a tányéromat és a
kábaimat Aimoéira pakoltam és rászegeztem a szemeimet a tévé képernyőjére. Éppen
a Spongebob ment, amit mind a ketten száj tátva bámultunk.
- Tetszik az új tetkód. – mondta nevetve a tekintetét még
mindig a képernyőn tartva.
- Új tetkó? Mi? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Nem tudom, hogy hol csinálhattad, de ott vagy nem tudják,
hogy mit csinálnak, vagy neked van nagyon furcsa ízlésed. – mondta és
kinyújtózott a fehér kanapén. Gyorsan kidőltem oldalra, hogy pontosan
belelássak az előttünk lévő álló tükörbe.
- Jesszus! Elmúlik egy óra múlva maximum ugye? – fordultam
oda a még mindig a reggeli matinét néző bátyuskámhoz egy hatalmas piros
vonallal, ami az arcomat szelte ketté.
- Ilyen kérdésre senki sem tud válaszolni. Ezt csak
remélhetjük, imádkozom majd érted. – szavalta színpadiasan, miközben a
homlokára emelte a kezét.
- Nagyon vicces itt valaki korán reggel, aki a 6+-os
rajzfilmeket nézi. – válaszoltam neki vissza egy tizedmásodpercnyi
eszmefuttatás után.
- Hogy neked mindig van kész válaszod… De ne hidd, hogy
nyertél, ugyanis… - kezdett volna bele a szócsatánkba, de gyorsan
félbeszakítottam, miután rájöttem, hogy valaki hiányzik a képből.
- Hol van Haze? Még nem kelt fel? – kérdeztem Kaisára emelve
a tekintetem.
- Dehogy, ilyenkor a lustaság mindig alszik… Semmire sem kel
fel. – hangsúlyozta ki Aimo a „semmire” szót, és egy félelmetes mosolyt küldött
felém.
- Oh, szóval azt mondod SEMMIRE?! – vettem a lapot és nekem
is felcsillantak a szemeim. Egyszerre felugrottunk a kanapéról egy-egy párnát
fogva a kezünkben és irdatlan gyorsasággal loholtunk fel a lépcsőn.
Megtorpantunk Haze szobájának az ajtaja előtt, rendeztük a légzésünket, hogy ne
csapjunk nagy zajt. Körbeforgattam a kezeim között a párnát, Aimo az egyik
kezébe vette a sajátját és a másik kezét a kilincsre fonta. Amikor az megfordult
az ajtóban és a tölgyfa ajtó kivágódott. Két nagy párnát szorongató Haze
robbant ki mögüle és ránk támadt. A meglepettségtől ledermedtünk, ezért
kiszorultunk a lépcső tetejére. Szerencsére Aimo gyorsan váltott, így ki tudta
kerülni és befutott Haze szobájába, én pedig amíg az öccsére figyelt barátnőm
elslisszoltam mellette szintén be a szobájába. Felugrottam az ágyra és
megpörgettem a kezeim között a párnámat, jelentőségteljes pillantást vetettem
Aimora, majd nekitámadtam teljes erővel, mielőtt még Haze beért volna a
szobába.
- Hé ember! Te meg mit csinálsz?! - próbálta kinyögni a
szavakat AImo, akit gyors mozdulatokkal bombáztam folyamatosan.
- Nem elég nyilvánvaló? Ebben a csatában nincsenek
szövetségesek. – mondtam nevetve és folytattam a támadásomat, amíg meg nem
érkezett Haze is, aki szintén beszállt öccse elpáholásában. Aimo egy hirtelen
mozdulattal leguggolt és kirúgta a lábamat, ami után lerogytam az ágyra. Egy
perc leforgása alatt a támadóból vált az megtámadott. Mind a ketten rám
vetették magukat és addig püföltük egymást, amíg az egyik párna teljesen ki nem
szakadt, és mindenhol tollak szálltak. Kifulladva rogytunk le egymás mellé Haze
ágya szélére, de nem tudtunk egyenesben maradni, a nevetéstől egymásra dőltünk,
míg végül ki nem terültünk az egész ágyon.
- Hát a reggeli ébresztőtök nem éppen volt olyan hatásos,
mint az enyém. Valljátok be, hogy erre nem számítottatok. – mondta nevetve
Haze.
- De honnan tudtad, hogy jövünk? – kérdeztem fürkésző
tekintettel.
- Hát mindkettőtöket ismerlek, külön-külön sem vagytok
angyalok, de aztán ha együtt vagytok… Meg aztán olyan hangosan beszélgettek,
hogy simán felhallatszik a szobámba. – mondta kuncogva.
- Nekünk készülődnünk kéne, nem gondolod? – kérdeztem jobbra
dőlve.
- De, nekem még nem ártana pár falatot is bekapnom. – mondta
Haze, és azzal a lendülettel felpattantunk. Aimo visszadőlt a kanapéra nővére
társaságában, aki belapátolt két palacsintát. Gyorsan berohantam a fürdőbe,
mielőtt még Haze le tudta volna foglalni, mert akkor legalább egy óráig nem lesz
szabad. Felvettem egy fehér-fekete kockás inget egy fekete nadrággal és
bőrdzsekivel. Unokanővérem egy fekete
bőrszoknyát egy almazöldtoppal és egy fekete kardigánnal vett fel. Leültem a
cipőtartó elé, és magamra rángattam éppen az egyik cipőmet, amikor Aimo
megszólított.
- Visszajössz estére ugye? Remélem, hogy nem szándékozol
egyedül hagyni. Meghalnék, szóval számítok rád. – mondta miközben felült a
kanapén és felkönyökölt a kanapé háttámlájára.
- Persze, nem felejtettem el. Mindenképp itt leszek. – mondtam
egy bíztató mosoly kíséretében.
- Ugye nem szándékozod ma még meglátogatni szopott gombóc
urat? – kérdezte és kezével hátralapította a tökéletesen beállított haját,
miközben úgy vigyorgott, mint egy tejbe tök.
- Egyáltalán nem így néz ki… - mutatványára csak egy
szemforgatást kapott. De nem hagyta abba, úgyhogy muszáj volt elnevetnem magam.
- Ahh tényleg nem, elfelejtettem. – emelte fel a
mutatóujját, ami várakozásra intett. A másik kezével elővette a zsebéből a
telefont és úgy tett, mintha selfiet csinálna, majd rám kacsintott és egy
puszit küldött felém.
- Na jó, most igazán meg is sértődhetnék. Ezt felismered? –
kérdeztem hetykén, majd kezemmel a fejemen egy háromszöget csináltam, nagy
terpeszbe álltam és „világunott” képpel kinyögtem, egy „He”-t.
- Hé…- szólt rám összehúzott szemöldökkel Aimo.
- Mi az, csak nem belenéztél a tükörbe? – feleseltem és
kinyújtottam a nyelvem.
- Ez szabálytalan volt. Magadat nem lehet utánozni. – mondta
fellengzős hangnembe. Amint látta, hogy ettől leesett az állam, csettintett
maga előtt kettőt.
- Kezdesz kijönni a gyakorlatból, nem gondolod? Rád férne a
gyakorlás. – és rátámasztotta a tenyerére az állát.
- Tudod, én nem töltöm minden szabadidőmet a tükör előtt
állva és beszélgetek magammal, nem úgy, mint egyesek szokták. Jobb
elfoglaltságom is akad. – dőltem neki a falnak és felpillantottam az emeletre,
hogy Haze elkészült-e már.
- Értem már, miért akarja Cameron, hogy én is veletek menjek
erre az üzleti vacsorára. – vetettem egy „én olyat is tudok, amit te nem” pillantást
Aimora.
- Mesélj csak nagy tudós, hallgatlak.
- Kell valaki normálisnak is ott lennie, akit be tud az
embereknek mutatni, és aki kezelni tudja a hülyeségeidet. – magyaráztam teljes
beleéléssel. Ez alatt unokabátyám úgy bólogatott, mintha valami nagy tudományos
elméletet tártam volna fel a szemei előtt.
- Ember, aztán a ti kapcsolatotokon nem lehet kiigazodni. A
nem tudnám, amit tudok, akkor biztos nem mondanám meg, hogy igazából szeretitek
egymást. Nem tudom, hogy jó ötlet-e, ha itt hagylak titeket egyedül. – mondta
fej rázva Haze, miközben gyorsan leszaladt a lépcsőn.
- Ne diagnosztizálj, még a végén megfájdul benne a fejed.
Menjetek inkább, így is alig van már időtök, hiszen ötkor indul a géped. –
jegyezte meg Aimo egy szúrós pillantás kíséretében a nővérének.
- Jól van már, megyünk.
Lilla, úgy érzem, most van rá a megfelelő alkalom, hogy átadjam neked az
örökségedet, amivel egész életem alatt tevékenykedtem. Az örökséged pedig Aimo
nevelésében rejlik. - szavalta Haze jelentőségteljes arccal.
- Remélem, hogy mire újra visszajövök, kineveled belőle ezt
az érzéketlenséget. Nem mondom, hogy könnyű lesz. Lesz amikor, úgy érzed, hogy
nincs más út, csak az, hogy feladd, de sose tedd. Mindig állj fel, és küzdj
tovább. – tette rá a kezét a vállamra, majd megölelt. Mind a ketten nevetésben
törtünk ki. Ez körülbelül tíz másodpercig tarthatott, mert egy összenézés után
kísérteties mosollyal az arcunkon Aimo felé közeledtünk.
- N..nem bánthattok, mert akkor feljelenthetlek titeket
családi erőszakért. – fenyegetőzött, miközben folyamatosan hátrált a kanapéról,
de mi csak folyamatosan közelebb és közelebb mentünk változatlan
arckifejezéssel.
- Értitek?! Hagyjatok! – a hangja kétségbeesettbe fordult
át, amikor leesett a kanapé széléről a földre, de még ott is folytatta a
hátrafele kúszást a szőnyegen. Ez volt a mi esélyünk, amire vártunk és Hazezel
egyszerre rávetettük magunkat. Agyon ölelgettük és puszilgattuk Aimot, miközben
úgy sipítozott, kapálózott, mint egy újszülött kismalac. Nem sokára sikerült
kiszabadulni a szorításunkból és a konyhapult mögé bújt. Kívülről úgy
tűnhettünk, mint mikor a négy éves kislányok az oviban akik a szerelmüket
üldözik.
- Nyugalom, rám hagyhatod, a képzés első órája pedig ma este
kezdődik, az üzleti vacsorán. – mondtam gonosz vigyorral és rákacsintottam a
konyhapult mögött meghúzódó Aimora.
- Akkor mi elmentünk, megteszed, hogy a csomagjaimat lehozod
az emeltről és lerakod őket a cipős szekrény mellé, hogy amikor visszajövök, a
taxis tudja máris bepakolni a csomagtartóba? – kérdezte Haze öccsétől.
- Ne aggódj, már sokkal előbb is ott lesznek. – válaszolta Aimo,
a szemei résnyire szűkültek, mintha várna még valami bónusz meglepetést. Azzal
kiléptünk az ajtón én pedig egyből tárcsáztam is egy rég nem látott barát
számát.
