A Dream Comes True 23.

Sziasztok! Remélem, a nagy nyaralások közben sem feledkeztek el a kis blogomról, és egy-egy jó estét varázsolok nektek a részekkel. Jó olvasást és kommentre fel! :3

- Másnap reggel is ugyanaz a felállás fogadott, mint az előző nap. A csodálatos ébresztés sem maradt el. Amint lecsoszogtam a lépcsőn, Kaisa sütötte a palacsintákat. Aimo most is azon a széken ült, mint tegnap, egy piros térd gatyában.

- Jó reggelt mindenkinek!- köszöntem és ledobtam magam az Aimo melletti bárszékre. A mamuszaimat ledobtam a földre, és mezítláb álltam fel a szék fém részére. A talpam a hirtelen hidegre reagálva összegörnyedt.

- Jó reggelt szívem! –köszönt most is mosolyogva nénikém.

- Hey! – mondta Aimo is, aki felállt a székéről és a anyja mellől elvett egy tányért, majd visszaült és elém tolta azt. A tányéron a tegnap már megkóstolt specialitás volt.

- Ez az enyém? – kérdeztem kikerekedett szemekkel, a nem várt szívesség láttán.

- Dehogy, igazából Nutellának csináltam, aki ugye bár kutyaléte miatt, nem ehet agyon cukrozott dolgokat. Szóval add is vissza, megyek, és odaadom neki. – mondta teljesen közönyös arccal.

- Rendben. – mondtam szipogva és odaadtam Aimonak a tálat.

- Jesszus, fejezd már be ezt a kiskutyanézést! A tiéd, csak ülj már le és edd meg! – mondta sóhajtva Aimo és visszafordult az utolsó falat palacsintájához. Én is nekiláttam és miután lenyeltem egy falatot, a mellettem ülő felé fordultam.

- Akkor ugye reggeli után megyünk a pályára? Már alig várom! – mondtam csillogó szemekkel Aimora nézve. Tényleg nagyon örültem, hogy kimegyünk egy kicsit sportolni, mert már egy jó ideje nem mozogtam úgy, hogy azt egy edzésnek lehessen betudni.

- Jobb dolgom is van. Hiányzik az nekem, hogy egy kislányt vigyek egy komoly edzésre?- kérdezte, és felhúzott szemöldökkel még rám is mutatott.

- Én nem is vagyok kislány! Igenis elvihetsz nyugodtan, majd megmutatom én neked, hogy nem vagyok kislány! Olyan gonosz vagy. – soroltam el a válaszaimat ez előbb ért vádakra, majd összekulcsoltam a kezeimet magam előtt és felfújtam az arcomat.

- Tipikus kislányos tünetek. Csak is ők ragadnak le egy témánál. – állapította meg a diagnózist bátyuskám, miközben végigmért.

- Persze, hogy elmentek, hiszen Aimo már össze is pakolta a cuccait, már várta, hogy felkelj. – kacsintott rám Kaisa.

- Anyu! – szólt rá édesanyjára Aimo.

- Szóval van jobb dolgod is mi? – tettem fel a kérdést egy huncut mosollyal az arcomon.

- Ha nem tudnád, az hogy összepakolom az edző cuccomat, az még nem jelenti azt, hogy veled megyek el. Az emberek szoktak lejárni egyedül is, ha nem tudnád… - mondta megforgatva a szemeit Aimo.

- Igen… Aham… Persze, értem én…- mondtam vigyorogva. Az ilyen álvitákból mindig én keveredek ki jól, mert mindketten tudtuk, hogy ez csak színjáték, legalábbis én ezt gondoltam.

- Ah, komolyan elviselhetetlenek vagytok. Egyikőtök rosszabb, mint a másik. Megszánlak, és megengedem, hogy ki gyere velem a pályára, ha ennyire akarod. – mondta és bekönyökölt elém.

- Nah igen, köszönöm a nagy Aimonak, hogy megengedi nekem, a szegénysorból származó leánynak, hogy vele tarthassak a pályára. – mondtam, lepattantam a székről és nevetve meghajoltam előtte.

- Szívesen, ahogy elnéztelek, megesett rajtad a szívem, egyszerűen ez a gyengepontom, a hozzád hasonló emberek megsegítése. – próbálta teljesen komolyan folytatni, de már ő is mosolygott.

- Gyorsan pakoljatok, hogy kint tudjatok lenni, de el is tudjátok kerülni a nagy meleget.  Mostanában sok az ájulásos rosszullét a nagy melegtől. – szakította félbe a kis játékunkat Kaisa.

- Egy pillanat, és kész vagyok. –raktam bele a mosogatóba a tányéromat és felrohantam a lépcsőn. Az edzőtáskámba bedobáltam egy sortot egy piros toppal, meg egy fehér edző cipőt váltás ruhának. A táskát átvetettem a vállamon és úgy mentem ki az szobám ajtaján, mintha puskából lőttek volna ki.

- Aimo hol van? – kérdeztem a nagynénikémet, miközben a hajamat kötöttem össze.

- Kint vár. Érezzétek jól magatokat! – mondta és rám mosolygott.

- Köszi, remélem, hogy meg lesz. És köszönöm a reggelit, nagyon finom volt. – mondtam és búcsúzásképp egy puszit nyomtam Kaisa arcára, majd kifutottam a hátsó üvegajtón. Aimo már kint várt az utcán egy lámpaoszlopnak támaszkodva.

- Ugye nem vártál rám sokat? – kérdeztem aggódó tekintettel.

- De, azt hittem már, hogy itt helyben lefekszem. – mondta és lemutatott az aszfaltra.

- Akkor megnyugodtam, mehetünk is. – mondtam elégedetten és elindultam az egyik irányba.

- Huh? – állt leesett állal Aimo és kitárta a kezeit, hogy nyomatékosítsa, többet várt. -  Ugye nem gond, hogy a pálya a másik irányba van? – tette fel a kérdést és hátulról megfogta a táskám pántját és vele együtt visszahúzott.

- Tudtam én, csak kíváncsi voltam, hogy figyelsz-e rám. – mondtam és meglengettem a mutató ujjamat Aimoi arca előtt.

-  Igen, nyilván, más magyarázat nincs is rá. Természetesen. Na és átmentem a teszten? – kérdezte vigyorogva.

- Hát, mivel a hobbim a hozzád hasonló emberek segítése, ezért igen, azt mondanám, átmentél. – mondtam és megingattam a fejem.

- Oh köszönöm felség. – mondtam és ő is meghajolt, mint ahogy én is körülbelül egy órája.

- Ugyan semmiség. – mondtam, legyintettem és megsimogattam a fejét. Majd összefontam a hátam mögött a kezeimet és odaugráltam a tőlünk két méterre levő kerítéshez.

- Itt is vagyunk. Akkor foci? – kérdezte Aimo rám nézve.

- Nem csinálhatnánk valami mást? Nem szeretnélek máris elverni fociban. – magyaráztam unokabátyámnak, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga lenne.

- Vigyázz, nehogy ránk szakadjon az ég, ilyen hazugságoktól. – mondta és felnézett, mintha tényleg attól félne, hogy bármelyik pillanatban ránk eshetne az ég.

- Mondjuk tenisz? Azt játszottam még sokszor apuval régebben. – ajánlottam fel egy lehetőséget. Kiskoromban apu mindig kivitt a nővéremet és engem a mellettünk nem messze lévő teniszpályára, és megmutatta a sportnak minden csínját-bínját. Az egyetemista éveiben ugyanis csatlakozott az egyetem teniszcsapatához, és igen kiemelkedő teljesítményt produkált és nagyon megszerette a sportot. Így nem csoda, hogy minket is megtanított rá.

- Végül is kölcsönözhetünk ki két ütőt. – mondta elgondolkozva Aimo. Nemsokára így is lett, kikölcsönöztünk két ütőt a velük járó labdával és elfoglaltuk a egyik teniszpályát. A mellettünk lévő padra ledobtam a táskámat és elkezdtem bemelegíteni. Aimonak csörögni kezdett a telefonja. Kihalászta a táskájából és rápillantott a világító képernyőre, majd kinyomta.

- Ki volt? Nem veszed fel? – kérdeztem a nyújtásból rásandítva.

- Nem, nem érdekes. Biztos valaki félretárcsázott. - mondta és visszadobta a táskájának a mélyére a telefonját. Levette a fehér pólóját és a padra dobta, majd felvette az ütőt és a pályán felvette a kezdő pózt.

- Én is felvettem az ütőmet, és a helyemre álltam.

- Készen állsz, hogy elszenvedd életed legnagyobb vereségét? – kérdeztem egy huncut mosollyal az arcomon

- Ne beszélj olyan sokat, inkább mutasd, hogy mit tudsz. – mondta vigyorogva Aimo és a fejével felém bökött.

- Te akartad. – mondtam és feldobtam a labdát a levegőbe és egy csavart mozdulattal elütöttem. Elégedetten nyugtáztam, hogy jó ütéssel indítottam, és hogy Aimo, biztos, hogy nem tudja majd visszaütni. Meglepetésemre, megpörgetve az ütőt a kezében visszaütötte a labdámat.

- Nem rossz. Nem is vártam kevesebbet. – jegyeztem meg nevetve és újra beleütöttem a labdába.

- Megnyugodtam, hogy nem okoztam csalódást. – mondta és a szívére tette a kezét, miközben a másik kezével újra visszaütötte a labdát. Ugyanolyan jól játszott, mint én, sőt még megfordulta fejemben a játék alatt, hogy lehet, hogy direkt rosszabbul játszik.  Eljátszottunk egy két-három órán át, és eközben egyszer sem esett le a labda. A nap tűzött és kezdtem, kicsit rosszul is érezni magam. Jött felém a labda, és egyszerűen már nem tudtam visszaütni és lerogytam a földre.

- Lilla! Jól vagy? – futott oda hozzám Aimo.

- Tessék, biztos vízhiányod van. Tessék, igyál! – nyújtotta felém a vizesüvegét.

- Köszi, ne csinálj belőle nagy ügyet, jól vagyok, csak egy pillanatra megszédültem. – mondtam nevetni próbálva és kiittam a felém tartott üveg felét.

- Frászt akarsz rám hozni?! – mondta Aimo és felsegített a földről.

- Már rendben vagyok. Nyugi, csak egy gyors rosszullét. – mondtam már nevetve és megveregettem a vállát. – tényleg sokkal jobban éreztem magam, a nap erősen tűzött, és egy ideje nem ittam vizet, ez válthatta ki. Amint ittam, sokkal jobban lettem.

- Mármint, tuti, hogy anyu kicsinálna, ha tudná, hogy összeestél, amíg itt voltam veled. – mondta gyorsan hozzárakva az előző mondatához.

- Igen, persze nyilván… - helyeseltem és egy gyors mozdulattal az üveget összenyomtam és a benne lévő maradék víz mind Aimo arcába ment.

- Csak, hogy te nehogy rosszul legyél. – mondtam nevetve és nekitámasztottam a fejem a vállának.

- Te már nem is vagy rosszul. Teljesen jól vagy, ahogy látom. – mondta ő is nevetve és a kezével letörölte az arcát, majd a vizes tenyerével az én arcomat is összevizezte.

- Igen. – felemeltem a fejemet az arcához és elmosolyodtam.

- Szerintem, ennyi elég volt mára, menjünk haza. – mondta Aimo nevetve és megfogva a kezemet, hogy nehogy elessek, felvéve a padról a táskáinkat elindultunk hazafelé. A teniszütőket, pedig a padon hagytuk.

xo Lilu xo

A Dream Comes True 22.

Sziasztok! Itt vagyok egy újabb fejezettel! Remélem, hogy már vártátok és tetszeni fog! Jó olvasást! :)

- Reggel a napsugarai besütöttek az ablakomon és megcirógatták az arcomat. Ennek az emberek többsége örülni szokott, és üdén kel fel, mintha semmi gondja, baja nem lenne. Na, itt van a probléma, hogy én nem ilyen vagyok. Amint megéreztem a beszűrődő fényt az arcomon, morogva fordultam át a másik oldalamra, hogy árnyékban legyek. Két perc múlva, viszont ennek köszönhetően a hátamon éreztem a meleget. Az ágy ablak felöli széléhez gurultam, de elszámoltam magam, és leestem a földre. Odahúztam magam az ablak alá és belekapaszkodtam mindkétfelől a függönybe, és egymás felé összehúztam őket. Ott ahol voltam, ledőltem a szőnyegre és összeszorítottam a szemeimet, annak reményében, hogy még vissza tudok aludni. Ekkor a telefonomon elindult a reggeli ébresztőm.

- Lillácska, ideje felkelni nem gondolod? Lilla! Most azonnal kelj fel, vagy fél percen belül ott vagyok a házad előtt! – hallatszott a telefonomból Isac hangja. Egyik reggel már arra keltem, hogy ez volt beállítva ébresztőként, nem tudom, hogy mikor lophatta el a telefonom.

- Gyere csak, várlak! – kuncogtam még mindig becsukott szemmel. Ha még ez sem volt elég, hogy felkeljek, hát a segítségemre sietett Aimo, mert abban a pillanatban csörtetett be a szobámba.

- Ki az ágyból nyanya! Kaja van! – vágta oda hozzám a szavakat, majd amikor kiment, becsapta maga után az ajtót.

- Nah, ez volt aztán a szép ébresztés. – mondtam magamnak és felkecmeregtem a szőnyegről. Nem értem, hogy miért ilyen ellenséges velem Aimo. Bár az első köszöntéséhez képest, amikor megérkeztem, annál nem volt rosszabb. Most már ez is felkerült a bakancslistámra, hogy Aimoval kijöjjek. A pandás mamuszaimban lecsoszogtam lépcsőn a földszintre, ahol már Kaisa tornyozta két tányérra a palacsintákat.

- Jó reggelt Lilla! – üdvözölt fülig érő mosollyal a száján Kaisa. – Hogy aludtál? Bocsánat, hogy felébresztettelek, de a palacsinta nem finom, ha meg van hűlve. – mondta nevetve és kitett az asztalra legalább tíz féle dzsemet és minden mást.

- Ülj csak le, egy pillanat és adom.

- Köszönöm. – mondtam és rámosolyogtam a nagynénikémre. – Ezért légy áldva! – gondoltam magamban és már a számban éreztem a palacsinták ízét. Elindultam az egyik bárszék felé, hogy felüljek rá, és az utolsó pillanatban mellé ültem.

- Aucs! – mondtam és megfogtam a fejemet, hogy nehogy kimenjen a fülemen keresztül az agyam, mert úgy rázkódott a fejem. Föntről a mellettem lévő bárszékről egy elfojtott nevetés hallatszott. Felnéztem a tulajdonosra, és Aimo bámult le rám röhögve.

- Jól vagy szívem? Nem esett bajod? - dobott el mindent a kezéből és futott oda hozzám Kaisa.

- Nem, ne aggódj, nincsen semmi bajom. – mondtam és elmosolyodtam, hogy biztosítsam nénikémet, hogy megvagyok. Felmásztam a székre és leültem. Kaisa visszament palacsintát sütni, így háttal volt nekünk. Unokatestvérem most, hogy jobban megnéztem, sokkal idősebbnek tűnt, mint legelőször.

- Aztán vigyázz, nehogy véletlenül félrenyeld a palacsintát. – súgtam oda Aimonak egy gonosz mosollyal az arcomon. Tudtam jól, hogy nem ültem volna mellé. Visszahajoltam a palacsintáim fölé és nekiláttam az evésnek.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem és körülnéztem a lakásban.

- Cameron a munkába menet eldobta Haze-t is, most hogy így előbb eljött, el kell még intéznie dolgokat, de azt mondta, hogy megpróbál sietni, hogy tudjatok programokat csinálni. – mondta Kaisa és egy kis tejet vett ki a hűtőből.

- Unokaöcsi? 

- Mi van már? - nézett rám Aimo felvont szemöldökkel.

- Nekem is csinálsz olyat, amit te eszel? – fordultam Aimo felé csillogó szemekkel, aki egy fehér csoki öntetes epres palacsintát evett.

- Persze, hogy csinál neked Lilla, ez Aimo híres neves palacsintája, mindenképpen meg kell kóstolnod. – mondta Kaisa, de eközben mindvégig Aimot szuggerálta.

- Aham… – mondta unottan Aimo és fél perc után hozzám vágott is egy tányért. – Tessék.

- Köszönöm szépen öcsi. – mondtam mosolyogva. Az unokatestvéreknél gyakran hagyom el az első szótagot, anyu rokonainál folyton. Így még közvetlenebb és rövidebb is. Aimo visszahuppant a székre kezében valamilyen kérdőívvel.

- Köszönöm kicsim! Már ideje volt, holnap muszáj leadnom, az edző már tegnap este is felhívott emiatt. - sóhajtott Kaisa, majd elvette fia elől a tányérját és neki állt a mosogatásnak.

- Nilo edző mindenért szétaggódja magát. Ez csak szokásos, látnád a meccs előtt az öltözőben... - mondta Aimo és megtámasztotta kezével a fejét.

- Mit sportolsz? - néztem kíváncsian Aimora. - Egy téma, amiről talán el tudunk beszélgetni. - gondoltam.

- Focizom. - mondta tömören.

- Én is fociztam, de az már kicsit régebben volt. - mondtam nevetve.

- Holnap reggel kimehetnétek a pályára, ha szeretnétek. - ajánlotta fel Kaisa. - Aimonak úgyis mindennapos edzést rendelt el az edző, mert ő a kapitány és jó formában kell lennie, mert mindig az összes meccsen végig játszik. Ha pedig megkezdődik a tanév, akkor a meccsek is. Kicsit megmozgathatnád, már két napot kihagyott. - magyarázta nagynénikém.

- Persze, szívesen. Nekem sem árt egy kis gyakorlás, edzés és emellett meg kicsit együtt tudunk lenni az öcsivel. - mosolyogtam és megütögettem a mellettem ülő hátát. Figyeltem, amint beírja az adatait Aimo és folytattam az imént kapott finomságom megevését. A szemem átsuhant a születési dátuma felett is. Kicsi idő múlva visszakanyarodtam ehhez a számhoz. A szemeim kitágultak, a palacsinta megakadt a torkomon, köhögni kezdtem. Ugyanis a születési dátuma egy nappal előbb volt, mint az enyém.

- Csak nem félrenyeltél? Én a helyedben minden falatot kiélveznék, mert többször nem kapsz. Úgy edd, hogy lehet ez az utolsó palacsinta, amit életedben eszel. - súgta Aimo és egy huncut vigyor terült el az arcán, gondolom észrevette, hogy min akadtam fent. 

- Kész! - mondta Aimo, és felém fordult.

- Hát ezt elhitted Hugi. - súgta, az utolsó szót megnyomta és még jobban elvigyorodott. A mosoly az arcán letörölhetetlennek bizonyult.Majd leugrott a székről és ledobta magát a tévé elé a kanapéra.

- Nem, nem létezik, hogy idősebb nálam. Igaz?– mondtam meglepődve Kaisára nézve.

- De így van, Aimo egy nappal idősebb. Nyugalom, nem tudhattad, hiszen most jársz nálunk először. Emlékszem, hogy egyik nap én mentem be a kórházba, majd másnap már jött is utánam anyukád, egymás melletti szobába kerültünk. Mondjuk kiskorotokban, amíg még Magyarországon éltünk, sokszor voltatok együtt. De akkor még nagyon kicsik voltatok, nem is emlékezhettek rá. - mondta nevetve a nagynénikém.

- Miért hagytad, hogy öcsinek szólítsam mindvégig? - kérdeztem nénikémtől a számmal o alakot formálva.

- Az az egy nap igazából semmi, és olyan aranyos voltál. - nézett rám bocsánatkérően. Tény, hogy eddig csak Hazet és Cameront ismertem személyesen, és sosem került elő Aimo életkora. Négy vagy öt éves lehettem, amikor kiköltöztek Cameronék, így nem nagyon találkoztunk azóta egyedül Haze tudott kijönni néha a tanulmányai miatt.

- Mintha nekem apuék mást mondtak volna. – mondtam és megvakartam a tarkómat. - Azért jó lett volna, ha előbb tudom.– mondtam és egy erőltetett nevetéssel lepleztem, hogy mennyire kínos helyzetbe sikerült kerülnöm. Szép, még azt sem tudom, hogy az unokatestvérem, idősebb nálam, és hogy több időt is együtt töltöttünk.

- Ding-dong! Ding-dong! – szólt a csengő.

- Aimo! Kapcsold ki a tévét és nyisd ki az ajtót Leonak az ajtót! – parancsolt rá Kaisa a fiára.

- Valakit várunk? – kérdeztem megijedve, hiszen még pizsamában ültem az asztalnál.

- Igen, bocsáss meg, elfelejtettem neked szólni, Aimo barátja jön át, hogy segítsen neki a matekban, mert nem lett valami kitűnő az év végije. – mondta nénikém és megingatva a fejét fia után nézett.

- Ha gondolod, megeheted a szobádban a reggelid. – mondta és rám kacsintott.

- Köszi, ez jó ötlet. – mondtam nevetve.

- Én is ezt csinálnám. - mondta már ő is nevetve. Gyorsan megfogtam a tányérom és felrohantam a lépcsőn, be a szobámba. Mikor elfogyasztottam a reggelim, odatapasztottam a fülemet az ajtóra, hogy megtudjam, itt van-e még Aimo barátja. Olyan hangot is hallottam, amit nem ismertem fel, így arra jutottam, hogy még itt kell lennie Leonak. Gyorsan felvettem egy szürke rövidnadrágot, egy almazöld topot és a fa alakú nyakláncomat, amit szülinapomra kaptam Isactől és befontam oldalra a göndör hajamat. Próbáltam minél lengébben öltözni, mivel meg lehetett főni a lakásban. Elvettem az asztalomról a palacsintás tányért és kinyitottam az ajtót. Lassan lesétáltam a lépcsőn és gyorsan elmostam a tányért. A nappaliban bukkantam rá Aimora és a haverjára, Leora.

- A számítógép fölött görnyedtek. A hőmérsékletre tekintettel, Aimon nem volt póló. Ez kicsit meglepett, ezért pár másodpercre lefagytam.

- Köszi bátyus, nagyon finom volt. – mondtam és egy puszit nyomtam Aimo arcára. Erre grimaszolt egyet, majd letörölte az arcát.

- Leo, ő itt a drágalátos unokahúgom, Lilla.

- Lilla, ő itt Leo. – mutatott be egymásnak Aimo unottan.

- Szia, remélem, hogy jóban leszünk. – mondtam nevetve Leonak. Rendes srácnak tűnt. Örültem, hogy Aimo természete ellenére, legalább vannak barátai.

- Én is remélem. - vigyorgott Leo.

- Nah most már elég! Visszatérhetnénk a matekhoz? Legyünk már túl rajta. – forgatta meg a szemeit unokabátyám.

- Hát haver, ezzel a feladattal most engem is megfogtál. Ez a tanár már érettségi feladatokat ad fel nekünk, miközben el sem magyaráz semmit. – mondta Leo.

- Na ez az! Így könnyű… - támasztotta meg a fejét Aimo.

- Segítsek? Ez az egy tantárgy, amit tényleg szeretek és azt hiszem, hogy értem is. – mondtam nevetve és lehuppantam a srácokkal szemben.

- Van más választásom? Már így is leültél. Hátha valamit érsz. – nézett rám Aimo.

- Érzem, hogy te itt és most meg fogod érteni a matekot. – mondtam fellelkesülve. Erre már a homlokát támasztotta. Mindent bevetettem, hogy érthetően elmagyarázzam Aimonak a matek rejtelmeit. Ez idő alatt, már volt, amikor ő is fel-felnevetett, kicsit feloldódott, aminek nagyon örültem.

xo Lilu xo

A Dream Comes True 21.

Sziasztok! Hosszas kihagyás után itt vagyok a 21. fejezettel is. Remélem, még érdeklődtök a történet folytatása iránt. Ha végeztetek az elolvasásával, várom lent a véleményeket komiban. ;) Jó olvasást! :)

- Te most leszóltad a hajam? – kérdezte már ő is röhögve és utánam kezdett futni.

- Én aztán nem, Isten ments. Csak tanácsokat ad a stylistod. – megálltam, és rá kacsintottam.

- Látom, hogy hordod. Tetszik? – kérdezte és a tenyerébe fektette a nyakamon függő medálom.

- Nagyon szép, csak nem tudom, hogy kinek kéne megköszönnöm. Az ágyamon találtam és nem volt rajta semmi aláírás.

- Hát attól függ, hogy hogyan köszönnéd meg az illetőnek, aki adta. Ez egy fontos pontja a dolognak.

- Talán csinálnék neki valami finomat, aztán pedig egy nagyon nagy ölelést adnék neki, talán még valami bónusszal is összekötve. – mondtam és beharaptam az alsó ajkamat, az arcomon egy huncut mosoly bujkált.

- Én, én voltam az. Isac Elliot a nyertes. – mondta nevetve és jelentkezett, mintha az iskolában lenne és a helyes válaszért egy ötöst kaphatna.

- Viszont ez azt jelenti, hogy valaki, járt a szobámban, amíg én aludtam. Azt hiszem, hogy félnem kéne, egy zaklató volt a szobámban. – fejeztem be a mondatomat teljesen komolyan egy aggódó fej kíséretében.

- Most kiderült. Mindig is tudtam, hogy egy zaklató vagy. – mondtam és a szám elé tettem a kezem, mintha meg lennék botránkozva a hír hallatán.

- Nem igaz, csak hülyéskedtem, igazából Danu volt az, tegnap éppen vízért mentem ki, aikor megláttam, hogy éjszaka bement a szobádba. – mondta és nagyokat bólogatott közben, hogy még hihetőbb legyen.

- Ha még ez igaz is lenne, akkor is bűntárs vagy, mivel nem akadályoztad meg. Szóval az a minimum, hogy….

- haza cipellek. – fejezte be a mondatomat nevetve Isac és rám sandított. – Igazam van?

- Nem rossz, nem rossz a nagy Isac Elliottól. – mondtam és megsimítottam az államat, miközben végig mértem Isacet. – ebben a pillanatban felkapott a hátára és úgy indult tovább.

- Már kezdesz alakulni, sokkal jobb az első alkalomhoz képest. – mondtam nevetve, és mint a kiskutyákat szokták megdicsérni, miután valami jót csináltak, úgy simogattam meg én is Isac haját. Amitől egy kicsit fel is borzoltam.

- A stylistom már munkába is állt? Hogy mit nem engedek meg neked, de csak azért, mert ha nem fognálak, leesnél. – mondta hátrasandítva, hogy mit művelek a hajával.

- Igen, gondoltam, hátha ebből a valamiből itt a fejed tetején még valami jót ki lehet hozni, de úgy látom, hogy ez reménytelen. – mondtam lemondóan.

- Vigyázz, hogy mit mondasz. – mondta és elengedett, így lejjebb csúsztam a hátán. Erre nagyon megijedtem és megszorítottam a nyakát és becsuktam a szemeimet. A hirtelen megtörténő dolgoktól, amire nem számítok, frászt tudok kapni, ha még az egy kis semmiség is.

- Csak vicceltem, semmi baj. – mondta, amint megláttam a reakciómat, és a hátáról előrecsúsztatott a mellkasához.

- Ilyet többet ne csinálj, vagy a hajadból csak egy 3 cm marad. – mondtam morcosan és belefúrtam magam a pólójába, miután túléltem az előzőket.

- Rendben, nem lesz több ilyen, ígérem. – mondta Isac és egy puszit nyomott a homlokomra. Mire hazaértünk Isackel az óvodából már be volt sötétedve, Danut és Lizát a fotelben videojátékozás közben találtuk meg. Nagyon bele voltak mélyülve, mivel észre se vették, hogy beléptünk a házba. Nem akartuk őket megzavarni, mivel csak akkor tudtak megmaradni egymás mellett békében, veszekedés nélkül, ha videojátékoztak. Levettük a cipőnket, én mamuszra váltottam, Isac csak zokniban maradt. Amikor beértünk a nappaliba, az ajtón Isac szülei meg a húga léptek be. Képen már láttam őket, így felismertem az ajtónál lévőket, de még sosem találkoztam velük élőben.

- Gyerekek, megjöttünk! – mondták a szülők, míg a cipős szekrénynél álltak. Erre már Lizáék is felkapták a fejüket.

- Szia kicsim. – ment oda Isachoz az anyukája és megpuszilta.

- Szia Liza, Danu? Hogy vagytok? – kérdezősködött a hosszú szőke hajú nő.

- Köszönjük, jól. – mondták egyszerre a videojáték mániások.

- És akkor benned tisztelhetjük, ha jól tudom Lillát ugye? – fordult oda hozzám mosolyogva.

- Igen hölgyem. Örülök, hogy megismerhetem önöket. – válaszoltam, nem tudtam, hogyan szólítsam meg.

- Sokat hallottam már rólad. mondta és Isacre kacsintott. – Szívem, tegezz nyugodtam, már Lizáékkal is megbeszéltem, de nem képesek leszokni a magázásról.

- Rendben, köszönöm. – mondtam nevetve és Isacre sandítottam. Ezután az apukája is üdvözölt, majd végül a húga is. Nagyon aranyos volt, de nagyon ki volt fáradva ezért gyorsan elküldték lefeküdni. Beszélgettünk még úgy egy fél óráig, nagyon közvetlenek voltak a szülei, és mindenről kifaggattak.

- Elnézéseteket kell, hogy kérjem, de hív a munka, érezzétek magatok otthon, örülök, hogy megismerhettelek Lilla. Nemsokára összehozunk egy csajos napot. Rendben? – mondta Isac édesanyja és megölelt, majd intett a srácoknak is.

- Jó éjszakát srácok! – mondtam, mindenki jó éjszakát kívánt, majd mindenki bevonult a szobájába, és minden elcsendesült. Reggel valamikor hajnali öt óra táján kiment az álom a szemeimből. Tízpercnyi reménytelen próbálkozás után feltápászkodtam az ágyról és magam köré csavartam a takarómat. Beleléptem az Isactől kölcsönkapott papucsomba és kicsoszogtam a nappaliba. Megdörzsöltem a szemem, hogy az álmosság utolsó kis maradványait is eltűntessem. Amikor elvettem a szemem elől a kezem, megpillantottam a nappali egyik fotele mögött a padlón Danut, miközben aludt. Egy pillanatig próbáltam kitalálni, hogy vajon hogyan kerülhetett oda, de aztán feladtam a találgatást, hiszen Danuról volt szó. Nála egy ép eszű magyarázatot sem lehet kitalálni. Lábujjhegyen odalopóztam a kanapéhoz és a kezembe vettem a tévéirányítót. Bekapcsoltam és olyan halkra vettem, hogy ne zavarjak senkit, de azért még halljam. Valamilyen csoda folytán még magyar adások is bejöttek. Abba hagytam a csatornaváltogatást a reggeli Spongebobnál. Végig feküdtem a kanapén és magamra húztam a takarómat és elmélyülten kezdtem nézni a kis sárga szivacs kalandjait. Nagyon belefeledkezhettem a Spongebobba, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy Isac összevisszaálló tincseivel azon igyekszik, hogy befurakodjon mögém a kanapéra. Nem szóltam semmit, csak csendben figyeltem az eseményeket, úgy tettem, mintha aludnék. A lehető legfinomabban, legóvatosabban becsúszott a hátam mögé és a fejem búbjára tette az állát.

- Elég jól játszod az alvó hercegnőt. – súgta a fülembe a szavakat. Az ajkai hozzá értek a fülemhez és ettől végig futott a hideg a hátamon. Megfordultam Isackel szembe amilyen csak gyorsan tudtam, ugyanis a kanapé nem bizonyult elég szélesnek, két embernek.

- Baby I like it…- kezdtem bele először halkan, majd egyre hangosan Enrique Iglesias dalába. Felálltam, közben egy pillanatra sem néztem el Isacről. Körbe táncoltam a kanapét nevetve és a szeme sarkából észrevettem a hangzavarra felriadó Danut és a szobából röhögve kijövő Lizát. Liza nem sokáig habozott csatlakozni hozzám. Isac még mindig a kanapéról figyelve és nevetve a tenyerébe temette az arcát, de az ujjai között figyelt. A szám végére érve fejemmel Isac felé böktem és betáncoltam a szobámba. Elővettem a bőröndömből pár cuccot és magamra vettem őket, majd a hajamat megfésültem és készen álltam az indulásra. Már két napja Isacéknál voltunk, így ideje volt már Cameronékhoz is benézni. Miközben a hajamat csináltam, észrevétlenül megállt az ajtóban Isac.

- Szóval készülődsz hazamenni? – kérdezte miközben minden egyes mozdulatomat figyelte.

- Igen, úgy terveztem. Már így is tovább maradtam, mint azt gondoltam. Nem akarok a terhetekre sem lenni. Köszönöm ezt a két napot. – mondtam és kiugrálva az ajtón egy puszit nyomtam az ajkaira. Megöleltem Lizát és Danut, majd kisétáltam a csomagjaimmal az ajtón. Kis idő múlva megérkeztem a rózsákkal körülvett csodaszép ház elé, ami Cameronék birtokában volt, még most is elcsodálkoztam, hogy mennyire szép. Emlékszem, hogy még a repülő úton, azzal szerénykedett, hogy csak egy kicsi kertes házuk van, ne gondolkozzam nagyban. Elmosolyogtam ezen az emléken. Nem csöngettem, mivel nem akartam felverni őket, így kivettem a madáretetőnek álcázott kulcstárolóból a kapu kulcsait és bementem a kertbe. Átvágtam a kiépített úton és kinyitottam a ház ajtaját. Kattant a zár és beléptem a nappaliba, ami most is teljesen letisztult volt, de eközben eleganciát sugárzott.

- Csöndben behurcoltam a poggyászaimat és levettem a cipőimet. Amikor felnéztem a földről és megfogtam a bőröndömet, már a kis családom állt előttem széles vigyorral egymás mellett felsorakozva – kivéve Aimot -.

- Üdv újra itthon drágám! – ujjongott Kaisa, és olyan erősen ölelt meg, hogy azt hittem, kiszorítja belőlem a szuszt is.

- Szia unokahúgi. – nevette el magát Cameron. Ő is megölelt, majd elvette tőlem a csomagjaimat.

- Szia Lilla. – mondta Aimo unottan, és odavánszorgott hozzám megölelni. majd miután újra anyja mellé ért, felsandított rá, mire Kaisa elmosolyodott. Gondolom az érkezésemet, egy órás veszekedés előzte meg.

- Sziasztok! Köszönöm szépen, de nem kellett volna engem így várni, nem akarom felforgatni az életeteket. – mondtam mosolyogva, de örültem nekik, és látszott rajtuk, hogy tényleg örülnek neki, hogy itt vagyok, nem csak azt mondják.

- Lillus ne is mondj ilyeneket, és emellett… - mondta és sejtelmesen a mellettem lévő fürdőszoba ajtajára sandított, de nem történt semmi.

- EMELLETT…- mondta kicsit hangosabban és nyomatékosítva a betűket Kaisa miközben még mindig az ajtót szuggerálta.

- Bocsi, itt vagyok! – hallatszott az ajtón belülről, ami egyszer csak kirobbant és valaki a nyakamban landolt. A hatástól kicsit megrendültem, majd megkapaszkodtam a bőröndömben. Amint sikerült megnéznem az illetőt…

- Lidy! – szorongatta meg a nyakam a rövid barna hajú lány.

- Neked is szia Haze! Hát te, itt? – mondtam már nevetve és viszonoztam az ölelését.

- Nem régen jöttem haza Angliából, most már hivatalosan is készíthetek videoklipeket, csinálhatok fotózásokat. Apu és anyu mesélték, hogy nálunk vagy és maradsz egy ideig, úgyhogy gondoltam, nem maradok még ott, hanem inkább hazajövök, hogy találkozzunk. Annyira örülök.

- Meg is sértődtem volna, hogyha nem látogatsz meg. Mikor is láttuk egymást utoljára? – kérdeztem még mindig nevetve.

- Talán amikor kiküldtek minket a vidámparkból, mert azt állították, hogy lehánytam a főnököt, amikor odahívattam, hogy nem megfelelő az ellátás. – mondta mire mind a ketten a földön fetrengve nevettünk. Haze volt az a személy, akit már a testvéremnek tekintettem, pedig unokatesók voltunk, de egyben a legjobb barátom is volt. egy és fél éve kiment Angliába tanulni, azóta nem találkoztunk, de most már itt van, úgyhogy a dolgok más irányt vesznek.

xo Lilu xo