Új design =^-^=

És... *mindenki dobol a lábával* új designünk lett. Ezt az új csodaszép el nem mondhatom, hogy mennyire tetsző fejléc hozta magával. Ezt a szépséget pedig Lanának köszönhetjük. Most már hivatalosan is a fő szálunk, a fanfictionokon lesznek és persze az idézetes képeken, meg majd még ami jönni fog útközben. ;) Nem tudom, remélem nektek is tetszik, mert nekem - most el kell, hogy áruljam - tetszik a blog külseje. - Most egy nagyon nagy titkot osztottam meg veletek :'D - Szóval mit szóltok hozzá? Ezután majd mindjárt jönnek az új részek? Aki még várja őket, annak köszönöm a várakozást, aki meg már nem, annak azt, hogy eddig várt rájuk. :3
xo Lilu xo

Lilu-chan maga alatt van...

Mint ahogy azt már a címből is ki lehet venni, eléggé kész vagyok mostanában. Ezért is nem írtam új posztot, mert amilyen szerencsés vagyok - mint mindig - elkaptam egy jó kis megfázást és jobban kidöntött, mint az gondoltam volna. Emellett ugye a suliból is hiányzom, szóval azt is pótolnom kell, így alig van valamire időm. Szóval nagyon sajnálom, és egy kis türelmet kérek tőletek. Ahogy jobban leszek és rendeződnek a dolgaim, azon nyomban újra pörögni fog a blog. :)
Lilu-chan =^-^=

2014. november 20. - Idézetek

Sziasztok!
Megérkeztem egy újabb sorival. *-* A mai téma a fájdalom lesz. :O Remélem, hogy tetszeni fog.

#1

 #2

#3

#4

#5

Puszil: Lilu-chan =^-^=

A Dream Comes True 8.

Sziasztok!
Egy kis késéssel, de megérkeztem a következő résszel is. Rémes nagynéni? Jó olvasást! ^^

Isac szemszöge:

- Megnyugodtál? – kérdezte a mellettem sétáló Danu.

- Eddig is nyugodt voltam. – mondtam és felé fordultam.

- Ez nemi igaz. Tudom, hogy azért nem akartad neki elmondani, hogy ki vagy, mert féltél, hogy akkor majd máshogy viselkedik. Mondjuk az az álruhának nevezett napszemüveg és kapucni, az nagyon szánalmas volt. Nem tudom, hogy hogy nem vette észre előbb. Már bocsi. – mondta nevetve.

- Jól van Danu, ha így folytatod véged lesz.

- Nem mondtam semmit. – kis idő múlva megérkeztünk a házunkhoz.

- Mit mondjunk Anna nénikémnek? – kérdeztem Danutól.

- Mert miben fogadunk, hogy abban a pillanatban, amelyikben belépünk az ajtón le fog támadni, hogy hol voltunk.

- Nem fogadunk, mert szerintem is ez lesz. – mondta nevetve. Beléptünk az ajtón és a nénikém történetre éhes csillogó szemei fogadtak bennünket.

- Hát ti meg hol voltatok? Már azt hittem, hogy hagyom a rendőrséget. Se szó, se beszéd nélkül eltűntetek. Csináltam egy kis süteményt, kóstoljátok meg és közben mesélhettek.

- Na ettől féltem. – mondtam és sóhajtottam egyet.

- Mondtál valamit kincsem? – kérdezte nagyra nyitott szemekkel.

- Én? Nem dehogy, csak már nagyon kíváncsi vagyok a sütidre.

- Akkor mindjárt kiveszem a sütőből és megkóstolhatjátok.

- Nem muszáj sietned vele. A jó süteményhez idő kell. Te szoktad mindig ezt mondani. – mondtam igyekezve meggyőzni.

- Igen igazad van. Látom figyelsz. Jaj még most sem hiszem el, hogy itt vagytok. én kicsi drágaságaim. – mondta és mind a kettőnket odahúzta magához, majdnem megfojtott.

- Alig látlak titeket egy évben, most annyi időt kell együtt töltenünk, amennyit csak tudunk. – mondta és közben elengedett minket, miután mi a torkunkat fogtuk, hogy még nem fulladtunk meg.

- Szóval meséljetek most csak, hogy hol jártatok? – bámult ránk nagy szemekkel és majdnem az arcunkban volt. Mi pedig a kanapéhoz simultunk Danuval.

- Ne merjetek füllenteni, mert úgy is rájövök és egy hétig csakis az én főztömet fogjátok enni. – mondta egy ijesztő vigyorral az arcán. Erre mind a kettőnknek eltorzult az arca.

- Most mit tegyünk? Ha nem mondjuk meg az igazat, az egyenlő az ételmérgezéssel és a halállal. Tudod, hogy mi történt, amikor utoljára ettünk abból, amit ő készített. - mondtam teljesen komoly arccal.

- Szóval? – kérdezte Anna nénikém türelmetlenül.

- Rendben. – mondtuk egyszerre Danuval.

- Az úgy volt, hogy…- kezdett bele Danu.

- … hogy Lillával találkoztatok ugye? – kérdezte tőlünk a nénikém.

- Ezt meg honnan tudod? Honnan tudsz róla egyáltalán? rohantam le a kérdéseimmel.

- Én mindent tudok mindig. – mondta önelégült arccal.

- De…- ekkor belépett a szobába a nagybácsikám is.

- Ne képzelj el sok mindent, csak arról van szó, hogy mielőtt elmentetek, kint hagytad az asztalon egy pillanatra a telefonodat, és a kotnyeles nénikéd meg belenézett az üzeneteidbe. – mondta rosszallóan nézve a nénikémre.

- Szóval ezért tudtad. – mondtam nénikémnek.

- Na de Elias! Miért mondtad el? – mondta a nénikém a bácsikámnak és egy megjátszott sértődést adott elő nekünk és elvonult a konyhába.

- Három…kettő…egy. – számolt vissza a bácsikám és ekkor kirohant a konyhából a nénikém.

- Szóval mi volt a kislánnyal? Ki ő? – kérdezte csillogó szemekkel tőlem.

- Semmi. Veled innentől kezdve nem beszélek. Mi az, hogy nem tudod, hogy más személyes cuccaiba ne szólj bele? Mostantól egy süteményedet sem tolom le a torkomon.

- Szóval…ez…azt jelenti... hogy a süteményeim rosszak? – ettől teljesen kiakadt.

-Isac… - szólt rám a bácsikám.

- Jól van, jól van már. Nem ezt mondtam, csak nagyon felidegesedtem, A te sütijeid a legjobbak. Nagyon szeretem őket.

- Nem igaz, ez csak azért mondod, hogy megvigasztalj. Tudom. – mondta a nénikém szipogva.

- Nem, tényleg így van. Nyugodj meg. Látod? – szemléltetésképpen megettem a most elkészült süteményéből. Egész este tömhettem magamba a sütijeit, annyira felbuzdult az előbbieken. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a hasam görcsben áll és mindjárt meghalok. Igen ez az Anna által készült sütik hatása. Másnap reggel amikor felkeltem, azt kívántam, hogy bárcsak fel sem keltem volna. Nagy nehezen lesétáltam az emeletről a lépcsőn és szemben találtam magam az ajtón beérkező nénikémmel és Lillával. Éppen beszélgettek.

- Szóval, igen anyukád a legjobb barátnőm. Egy közös projektünk alkalmával ismerkedtünk meg. Mindig mondta, hogy majd egyszer téged is bemutat nekem,de a mai napig nem volt egyikőnknek sem találkozni, csak telefonon beszélgetünk. Csak nagyon kicsi korodban láttalak. Talán úgy 5 éves lehettél, nem csodálkozom, ha nem ismersz meg. Azért hoztalak el, mert édesanyád hívott telefonon, hogy a főnöke nem engedi el a szüleidet, mert megtetszettek az ötletei az egyik vevőnek és meg kell beszéljék a részleteket, úgyhogy egy ideig még távol lesznek. Anyukádat nagyon furdalja a lelkiismeret, hogy egyedül kell, hogy hagyjanak a házban, ezért megkért, hogy hozzalak el magamhoz és addig vigyázzak rád. Ezt már nagyon sok időnek találja.

- Hát eddig is nagyon jól megvoltam otthon egyedül, de ha anyu ezt gondolja, akkor rendben van. Köszönöm szépen.

- Jajj te lány, mekkorát nőttél és nagyon, de nagyon csinos lettél.

- Köszönöm szépen. – mondta nevetve Lilla.

- Képzeld el, hogy most itt van nálam az unokaöcsém és a fogadott unokaöcsém is, az igazinak a barátja. Érezd csak magadat otthon, a cuccaidért majd később kirohanok a kocsihoz. Gyere ülj le az asztalhoz. - invitálta beljebb nénikém. Előre néztek és megláttak.

Lilla szemszöge:

- Ó hát itt vagy Isac? – kérdezte egy mosoly kíséretében Anna. Megkért, hogy tegezzem.

- Isac? – mondtam kikerekedett szemekkel.

- Lilla. – mondta ő is a nevemet és nevetve beletúrt a hajába.

- Ti ismeritek egymást? – tette fel a várt kérdést nénikém.

- Igen, tegnap is találkoztunk. – mondtam.

- Találkoztatok? Isac. Szóval te a legjobb barátnőm lányát nézted ki magadnak? Róla beszéltetek este Danuval titokban a szobában? – nézett Isacra rosszallóan Anna.

- Nénikém! – nézett Annára Isac.

- Hehe- nevettem el magam a kínos helyzetben.

- Jól van, jól van. A nevem csönd. Gyere kicsim, hivatalosan is üdvözöllek az új ideiglenes otthonodban. – mondta Anna és erősen magához húzott és megölelt. Csak öt perc múlva jutottam újra levegőhöz.

- Üdvözlésképpen egy kis sütivel megkínálhatlak? – kérdezte mosollyal az arcán.

- Nem, köszönöm.

- Vegyél nyugodtan.

- Nem, tényleg köszönöm.

- Senki sem akar enni a süteményeimből… - mondta és a hangja kezdett megváltozni.

- Rendben, mégis kérek szépen. – mondtam és erre visszatért az arcára a mosoly.

- Tessék, válaszd azt , amelyiket csak akarod.

- Nagyon finom. – mondtam és sikerült lenyelnem a süteményt.

- Isac? Te nem eszel meg egyet? – kérdezte Anna az ő arcába is már majdnem belenyomva a süteményes tányért. Isacot Fifty mentette meg, ugyanis eszeveszett sebességgel rohant le a lépcsőn és a kis göndör szőrű kutyus a lábam alatt fékezett le.

- Látom, hogy már Fiftyvel is megismerkedtél. – mondta nevetve Anna. Mind a hárman leültünk egy egy fotelbe és beszélgetni kezdtünk. Fifty követett, nekem ugrott és össze-vissza nyalta az arcomat. Isac ezt a jelenetet pedig nevetve figyelte a szemben lévő fotelből.

- Amikor ezt megláttam, rögtön neki dobtam egy párnát. Anna is kapott az alkalmon és beszállt. Danu is később lejött és ő sem hagyta ki. Egy nagy párnacsata kezdődött az érkezésem napján. Megismerkedtem Eliassal is, nagyon kedves emberek voltak, hamar megtaláltam a családdal a közös hangot.

- Drágáim, mi most lefekszünk. De előtte még ki kell, hogy jelöljük a szobádat. Jaj…a vendég szobát elfoglalták a fiúk. Hol aludjál most akkor? – kérdezte aggódva Anna.

- A fiúkkal nem merlek egy szobába rakni, mert kitudja, hogy mi történne… - nézett a fiúkra.

- Ne törd ezen a fejed Anna, én megleszek a fiúkkal is.

- Biztos kicsim? Kitalálok valamit, ha…

- Nem, tényleg, jó lesz ez így. – mondtam mosolyogva.

- Rendben. Beteszünk egy matracot és majd azon alszik Isac meg Danu és te meg majd az ágyon.

- Köszönöm szépen.

- Jaj dehogy. Még én kérek elnézést, hogy ilyen módon oldjuk meg a dolgot. Jó éjszakát kincseim. – mondta és mindegyikőnket szorosan magához ölelte.

Hogy lesz azután?

Puszil: Lilu-chan =^-^=

2014. november 14. - Idézetek

Sziasztok!
Egy újabb ötös képsorozattal érkeztem meg. És a mai téma a * tücsök ciripelés* az emlékezés lesz. Remélem, hogy tetszeni fog és emlékezni fogtok rá. ;)

#1

 #2

#3

#4

#5

Pusszancs =^-^=

Valami új

Halihó!

Szóval arra gondoltam, hogy Lilu-chan idézetes képei mellé talán jól mutatna, ha hetente egyszer (jobb esetben kétszer) egy adott témáról írnék egy bejegyzést, amelyben több ember véleménye is szerepelne a dologról, interjúszerűen. Szerintem ez borzalmasan izgalmas, legalábbis én személy szerint szeretem a dolgokat több nézőpontból is látni. Nem tudom, ez kit érdekelne, vagy mennyire érthető ez az egész ezek alapján :D. Mindenesetre várnék témaötleteket, arról, hogy miről olvasnátok szívesen tényeket, véleményeket, mert én tényleg nagyon szívesen foglalkoznék egy ilyen "rovattal"(?). :) 

Dorothea-chan

A "magyar lány" - 2. fejezet

Sziasztok! Végre-valahára meghoztam a második fejezetet. Remélem, tetszeni fog! Légyszi-légyszi, hagyjatok valami visszajelzést a történettel kapcsolatban. :) Jó olvasást!

Amint magához tért a döbbenettől, Lilla kétségbeesve előrántotta telefonját. Azonnal hívnia kellett Fannit. Barátnője hamar felvette a telefonját.

 - Megkérdezhetném, miért hívsz fel telefonon, ha ugyanabban az épületben tartózkodunk? – érdeklődött a vonal másik végéről megszokott stílusában Fanni.

 - Muszáj találkoznunk! Gyere a büféhez, most! – kiabált bele a telefonba Lilla.

 - Ne hülyéskedj már, Lilla. Órám lesz – közölte Fanni.

 - Nem érdekel, basszus, gyere már! Nem fogod elhinni, mi történt velem!

 - Jó. Hajlandó vagyok feláldozni egy órát a hülyeségeidre. Máris ott vagyok – azzal Fanni bontotta a vonalat.

 Lilla egy kétszemélyes asztalhoz telepedve várta őt. Közben azon gondolkozott, hogyan tudná elhajtani Annét, ha az megjelenne azzal, hogy véget értek az óráik, szóval menjenek haza, de szerencsére erre nem volt szükség, ugyanis Anne jól láthatóan éppen elmélyült a barátjával való kiegyensúlyozott kapcsolatában. Lilla elképesztően illetlennek tartotta a heves csókok váltását az iskolafolyosón.

 Hamarosan becsöngettek. Mindenki eltűnt a büféből, kivéve Annét és a pasiját, de annyira el voltak foglalva egymással, hogy ez nem is csoda. Fanni felbukkant. Lehuppant a Lillával szemben lévő székre és kíváncsian az asztalra támaszkodott.

 - Találd ki, kivel találkoztam ma! – kezdte Lilla, akaratlanul is felcsillanó szemekkel.

 - Utálom a barkobát. Nem lenne egyszerűbb, ha csak… nem is tudom… elmondanád? – kérdezte Fanni.

 - Jó – húzta el a száját Lilla. Így már nem volt olyan izgalmas. – Isac Elliot ide jár! Ebbe a suliba! Anne osztályába!

 - Te hülye vagy – jelentette ki Fanni. Még arra sem vette a fáradságot, hogy kinevesse őt.

 - Nem! Esküszöm.

 - Lilla, az agyadra ment a finn levegő.

 - De tényleg! – háborodott fel Lilla. – Egymás mellett ültünk angolon, aztán elkísért a büféig és megpuszilt!

 - Te lázas vagy? – aggodalmaskodott Fanni. Lillát nem lepte meg a reakció, pontosan el tudta képzelni, milyen eszelősnek tűnhet ebben a pillanatban.

 - Nem, Fanni, komolyan!

 - Hülye finnek, biztos kevertek valamit a reggelidbe…

 - Befejeznéd a hülyézést? Én komolyan láttam őt!

 - Tegyük fel, hogy nem ment el a maradék sütnivalód és tényleg ő volt az. Bár semmi értelme az egésznek és abszolút lehetetlen, de játsszunk el a gondolattal. Most mégis mit akarsz kezdeni? – vonta fel a szemöldökét Fanni.

 Jó kérdés volt. Évek óta Isac volt életének értelme, annyiszor elképzelte, mit csinálna, ha véletlenül úgy hozná a sors, hogy találkozhat vele. Annyi mindent kitalált már, annyiszor eltervezte, hogy mit tenne. Most viszont teljesen leblokkolt. Nem tudta, mit kezdhetne ezzel a helyzettel vagy, hogy egyáltalán akar-e valamit kezdeni vele. Hiszen Isac hihetetlenül unszimpatikus volt, nem mintha ez másíthatna a tényen, hogy a zenéje király.

 - Nem tudom – nyögte végül Lilla.

 - Akkor tegyük fel a kérdést: miért is lógom el miattad az angol órát?

 - Fanni, segítened kell! – közölte Lilla. – Borzalmasan elbizonytalanodtam. Isac egy bunkó!

 - Mit vártál egy fiútól, aki tizenhárom éves kora óta popsztárként tengeti napjait és lányok milliói rohangálnak utána? – szegezte neki a kérdést Fanni.

- Én csak… nem így képzeltem el ezt az egészet.

 - Tudod, hányszor fognak még a dolgok nem éppen úgy alakulni, ahogy azt te kitaláltad a buszon ülve, a suliból hazafelé, unalmas óráidban? Részemről, én sem így terveztem a finnországi csere utamat. Ismerkedni akarok és bulizni, erre veled lógok a büfében és Isac Elliotról dumálunk, akit még csak nem is csípek.

 - Azt mondtam neki, hogy a barátnőm odavan érte – mondta Lilla elgondolkozva.

 - Hogy mi? – értetlenkedett Fanni.

 - Azt hazudtam neki, hogy nem szeretem a zenéjét, a barátnőm viszont igen. Ő erre pedig azt, hogy akkor szívesen megismerné a barátnőmet, szóval... – Lilla arcára kéjes vigyor ült ki. Már tudta is, mit kell tennie.

 - Nem - rázta a fejét Fanni. – Meg se forduljon a…

 - Légyszi, Fanni! Muszáj megtenned értem…

 - Már hogy volna muszáj? Nem kötelezhetsz semmire, így is miattad lógok az órámról, eszednél vagy? – képedt el Fanni.

 - Ne csináld már. Kössünk kompromisszumot! – ajánlotta Lilla.

 - Mióta használsz ilyen szavakat?

 - Te hagyod, hogy eszközként használjalak Isachez, ezzel természetesen kiderül, hogy nem ment el az eszem, és Isac tényleg itt tanul. Én meg Annén keresztül bejuttatlak a legmenőbb finn bulikba. Nem viccelek, a csaj enyhén buli mániás. Nézz csak rá! – intett Lilla Anne felé.

 Ahogy Fannival együtt végignézett a cseréjén, csak arra a bizonyos érzésre tudott gondolni, mikor először meglátta, miniszoknyában, magas sarkúban, flitteres pólóban a ferihegyi repülőtéren. Tisztán emlékszik az első gondolatára: „jesszus, ki az a szerencsétlen, aki ezt a csitrit kapja, elmormolok érte pár imát”. Majd pár perccel később kiderült, hogy Anne bizony az ő cseréje. Totál kétségbeesett. Sosem volt jóban az Annéhoz hasonló lányokkal. Végül azonban, minden előítéletével szemben egész jól összebarátkozott vele. Elvégre Anne nem is volt olyan szörnyű – sokat beszélt, általában csak magáról, de ugyanakkor kedves volt és egyszer ki is akarta csípni Lillát a magyarországi búcsúbulira, azonban Lilla lebeszélte róla, nagyjából mikor meglátta, hogy Anne milyen ruhában készült elindulni. És most is végtelenül aranyos volt, ahogy próbálta ledugni a nyelvét a nála két fejjel magasabb pasija torkába.

 Hosszú gondolkozás után Fanni így felelt:

 - Oké, legyen.

 - Köszönöm – bólintott mosolyogva Lilla.

 - De most hagyod, hogy megkeressem a z órámat és előadjam a cuki magyar diáklányt, aki elveszett az iskolában és nem találta a termet. A fiúk imádják – állt fel Fanni az asztaltól.

  Lilla megforgatta a szemeit.

 - Hajrá – szólt utána elballagó barátnőjének.

 Majd hátradőlt a széken, azzal a fura, izgatott érzéssel, ami valahol a gyomrából indult és végigbizsergett az egész testén. Valami nagyon jó fog történni itt Finnországban. 


Dorothea-chan

2014. november 12. - Idézetek

Sziasztok!
Megérkeztem egy régi bejegyzéssel, az idézetes bejegyzésekkel. Remélem, hogy már hiányoltátok őket ;) A mai téma a szabadság lesz.

#1

#2

#3

#4

#5

Puszil: Lilu-chan =^-^=

Sajnos :(

Sziasztok!
Mint azt a cím is jelzi, szomorú dolgot fogok közölni, nem tudom, hogy kinek mennyire lesz az. Mostantól kezdve nem fogok tudni kirakni naponta idézetes képeket, csak két, három naponta. Technikai és egyéb okok miatt. Ez most jól megmondtam. xD Szóval ritkábba lesznek képek, de megpróbálok annál jobbakat hozni. *-* Ennyi lett volna.

Puszil: Lilu-chan =^-^=

A Dream Comes True 7.

Sziasztok! És a sok kimaradásért kárpótlásul itt van a 7. rész is. Jó olvasást! :)

- Már értem, ez simán megy, mert én is ezt szoktam Matyival csinálni. – mondtam, de alig bírtam ki nevetés nélkül. Amikor elkezdte Fiftyt simogatni, nagyon vicces volt, bár én se nézhetek ki jobban.

- Na add csak, meg mutatom, hogy engem jobban szeret. – nevettem el magam. Gyorsan odanyúltam, hogy elvegyem a kutyát, amikor egy pillanatra megálltunk pár centire egymás előtt is. A levegő is megállt közöttünk, csak egymás lélegzését hallottuk. A szemembe nézett és lassan közeledni kezdett felém. Ekkor Matyi ugrott oda hozzám és telibe nyalta Isacot.

- Matyi…- nevettem el magam, de annyira, hogy felborultam.

- Tudom, hogy ezt direkt csináltad. – közeledett felém

- Nem is igaz. Hogy csinálhattam volna, telepátia? Csak a gazdáját védte, mert tudja, hogy egy megrögzött zaklató vagy.

- Még most sem gondolsz mást rólam? Ilyet… Ennyi sértést még életemben nem kaptam senkitől, tőled meg egy nap kapok egy egész életre. Először a zoknim, most meg zaklató vagyok. Ezt nem kellett volna mondanod. – eközben egy széles mosoly terült el az arcán

- Mit akarsz csinálni? – elkezdtem hátrálni és felállni a padlóról

- Nem menekülhetsz. – gyorsan megfogta a lábam, és visszarántott a földre. Elkezdett csiklandozni, de pont a legcsiklandósabb pontjaimon.

- Ne, ne csináld. – mondtam, miközben torkom szakadtából nevettem, már a könnyeim folytak. Ekkor megszólalt a telefonja.

- Fel kell vennem. – mondta és elhúzta a szája szélét

- Csak nyugodtan. – pár perc múlva le is tette a telefont. Felém fordult.

- Most el kell mennem, Danu elkeveredett valahol és nem tudja, hogy hol van. Meg kell keresnem. – forgatta meg a barna szemeit

- Belőle valahogy képes vagyok ilyet kinézni. Tegnap sok mindent megtudtam róla, meg rólad is. - mondtam és a szemem sarkából rá néztem.

- Rólam? – nézett rám nem kis meglepődést sugárzó szemeivel.

- Menjél gyorsan, mert még a végén nem tudom, hogy hol fog kikötni. – tereltem a témát. Sikerült kitolnom az ajtón, persze a kutyusok követték őt.

- Meg van bocsájtva. – válaszoltam a ma reggeli bocsánatkérő produkciójára. Enyhén szeplős arcomat az ő arcához közelítettem és egy puszit nyomtam rá. Ezután becsuktam az ajtót és a hátamat neki támasztva a földre ültem. Még most sem tudtam elhinni, hogy Isac Elliot itt van, de most már nem is egy híres énekesként tekintettem rá. Valahogy már nem volt olyan elérhetetlen és nem is hozott belőlem elő semmilyen fangirl-ös tulajdonságot. Mondjuk alapból nem vagyok olyan, a magam szerény kis módján rajongok érte. Egyszer csak a zsebem rezegni kezdett. Kivettem belőle a telefonomat és egy SMS-em érkezett.

- Délután találkozunk a parkban? Aláírás: A te zaklatód. – ezen elmosolyodtam és gyorsan visszaírtam

- Hát jó, de a biztonság kedvéért viszek egy baseball ütőt. Nem lehet tudni… - és elküldtem

- De festéket ne hozz magaddal rendben? – jött pár másodperc múlva a válasz

- Csak neked fogok vinni. – felálltam és a konyhába mentem. Készítettem magamnak egy kis ennivalót, majd felhívtam Fannit.

- Szia. Hogy vagy? Haza tudtál menni tegnap este? Remélem, nem kerestél, előbb eljöttem. Meg sajnálom, hogy ott hagytalak azzal a sráccal.

- Szia, igen persze gondoltam, hogy van mit megbeszélnetek. Ne aggódj, jól elvoltunk.

- Miért nem szóltál előbb? Én meg már azt hittem, hogy megbolondultam, hogy ilyeneket képzelődök.

- Mert a lelkemre kötötte, hogy ne szóljak. Különben már tudod te is, hogy rég eljárt volna a szám. Így is már alig bírtam.

- Az egész olyannak tűnik, mint egy valóra vált álom. El sem hiszem, hogy ez velem történik meg.

- Hát pedig ez a valóság. Nem álmodod. Tudunk egy kicsit később beszélni, mert éppen a nagyihoz utazunk és szerintem mindjárt nem lesz tér erő. Csak nehogy megszakadjon.

- De persze, akkor majd hívj ha lesz. Jó látogatást! Szia. – mondtam és letettem a telefont. Gyorsan megebédeltem és felmentem a szobámba készülődni. Egy sötétzöld farmert és egy 15-ös számot viselő fekete fehér pólót vettem fel. A délelőtt gyorsan eltelt, beszéltem még skype-on anyuékkal, hogy hogy vannak. Azt mondták, hogy még egy napot ott kell maradniuk, csak holnap után tudnak hazajönni, mert amit be volt tervezve hosszadalmasra sikeredett és nem volt elég idő megcsinálni. Kicsit még olvastam és indulnom kellett. Kisétáltam a parkba és nem volt még ott senki. Egyik percben megcsörrent a telefonom. Isac volt az.

- Szia, ha ott vagy, akkor menj balra végig az utcán majd jobbra és keress az utcában egy 5- ös számú házat.

- Öhm… rendben. – mondtam és már le is tette. Viszonylag gyorsan sikerült megtalálnom a házat, mert tájékozódásban elég rossz vagyok. Volt például, hogy év nyitóra kellet volna menni és más felé mentem, mint szoktam és teljesen elkeveredtem, az egészet lekéstem. Szóval nem éppen ez az erősségem. Egy sportklub volt. Benyitottam és Danu meg Isac várt rám bent. Egy nagyon nagy ping pong asztal volt a terem közepén. Éppen játszottak. Danu nem volt benne nagyon jó, de vele a játék nagyon vicces volt. Lepakoltam a cuccaim és köszöntem nekik gyorsan, hogy nehogy megzavarjam a játszmát. Nagyon szerettem ping pongozni Apuval mindig sokat játszottunk kis koromban. Leültem egy padra szembe velük, hogy jól lássam őket. Nagyon jól játszottak. Egy kis kutyus jelent meg az ajtóban, magával hozta Isac.

- Jaj szia. – mondtam a kis barna francia buldognak. Odajött hozzám és leült a lábam mellé. Nagy odaadással figyelte gazdiját, ahogy ping pongozik. Most már teljes volt a kutyák számát, már az összeset ismertem. Lefeküdt és a hasát simogattam. Befejezték a játszmát és Isac kétszeres győzelmet aratott Danu felett.

- Danu én most visszanyerem a büszkeséged. – jelentettem ki határozottan – Most én jövök.

- Biztos vagy te ebben? – kacér mosoly jelent meg az arcán

- Egy perc alatt legyőzlek, Ne fogd vissza magad. – válaszoltam ugyanolyan hanglejtéssel, amellyel ő is. Sokáig játszottunk, de végül levertem egy pont fölénnyel. Nálam már levette a fekete pulcsiját, túl meleg volt.

- Szóval ki vert meg kit? – néztem rá vigyorogva. Egy pillanat kép Danu jóvoltából.

- Kezdők szerencséje. - mondta, majd felvette a földön fekvő kutyát és felém fordította

- Vigyázz, mert rád uszítom.

- Nézzük, meg. – mondtam vigyorogva. Letette a földre és a szemébe nézett.

- Gyerünk menj neki, gyerünk. – mondta a kutyusnak. Ő látszólag ügyet sem vetett rá, lassan mellém cammogott és kifeküdt elém ezzel jelezve, hogy simogassam még.

- Ilyen nem létezik. Most már a kutyáim jobban szeretnek téged, mint engem. Veszélyes vagy. - mondta nevetve

- Tényleg Danu megkerültél? Hol bóklásztál?

-Hm? Megkerültem?

- Hát tudod, Isacot hívtad fel, hogy menjen utánad.

- Jaj, igen persze. Csak kicsit messzire mentem, amit már nem ismertem. – vakarta meg a tarkóját. Sok mindent kipróbáltunk a klubban. Volt kosár, röplabda, foci meg box is. Nagyon vicces volt, szerintem annyit nevettem, mint még életemben soha. Nagyon jól éreztem magam és azt kívántam, hogy soha ne érjen ez véget.

Ölel: Lilu-chan =^-^=

A Dream Comes True 6.

Ilyen későn, de meghoztam a 6.-at is. Remélem, hogy tetszeni fog! Jó olvasást! :3

- Nem hittem a saját szememnek…

- Ott állt előttem életnagyságban az a srác, akinek a zenéit mindent percben hallgatom és akiről mindent tudok. A szavainak értelmét, pedig fel sem tudtam fogni. Tehát azt mondja, hogy akivel eddig a szünetemet töltöttem, az igazából ő volt, Isac Elliot? Tehát az a fiú nem is létezik akivel eddig beszélgettem? Kavarogtak bennem az érzések. Talán egy kicsit elszomorított volna a dolog, hogy hazudott? De igazából nem is ismerem, hogy mondhatnék véleményt róla? Sikerült lejáratni magamat előtte. Ha most visszagondolok az elmúlt napok eseményeire, akkor egyszerűen csak a fejemet tudom fogni és elsüllyedni a föld alá. A gondolataimból egy hideg szellő zökkentett ki, ami belefújta az arcomba a gesztenye barna hajam egyik tincsét. Zöldeskék szemeimet rá szegeztem. Mélyen belenéztem barna szemeibe, amik melegséget árasztottak, de egy kis félelmet is láttam bennünk, amit nem tudtam megérteni. Párszor megigazította a haját, gondolom ezt szokta idegességében csinálni, de miért volt ideges?

- Isac! – hallottuk az ordibálásokat mögöttünk egyre hangosabban. Pár másodperc alatt egy egész nagy tömeg gyűlt össze. Hát persze egy percre elfelejtettem, hogy ki is volt a társaságom. Egy sztár. Ez csak természetes, hogy egy csomó rajongó gyűl köré. Engem szó szerint összenyomtak, valahogy a csodával határos módon sikerült a lábak között kimásznom egy nyílt füves területre. Ő elővette a legszebb mosolyát és mindenkivel beszélgetett angolul meg fotózkodott. Ez a betanult mozdulatok sorozata… Vajon tényleg így is gondolja, vagy csak muszájból csinálja? Ki tudja. Fannit nem találtam meg a nagy tömegben, így elindultam egyedül a hazafelé. Egy sötét utcán mentem át, amikor egy kéz megfogta hátulról a vállamat. Az ereimben megdermedt a vér. Már majdnem elkezdtem alkalmazni a karatén tanult fogásokat, amikor megláttam az arcát. Felismertem Danu volt az, Isac egyik táncosa.

- Szia! Bocsi, ha megijesztettelek. Isac kért meg telefonon keresztül, hogy mivel ő most nem tud elszabadulni kísérjelek haza. Fél, hogy történne valami. Jaj, basszus ezt már nem kellett volna elmondanom. – kapott a szája elé

- Szia. Te is tudsz magyarul? Ez meg, hogy lehet? Szóval azt mondod aggódott? – tettem fel a kérdéseket kikerekedett szemekkel

- Danu vagyok. Örülök, hogy találkoztunk. Te pedig gondolom az a sokat emlegetett Lilla vagy. – nyújtottam felém a kezét

- Én is nagyon örülök. Sokat emlegetett? - erre csak még nagyobbra tágultak a szemeim, pedig már eddig sem voltak kicsik

- Basszus, hogy nekem ekkora a szám. Minek beszélek ennyit? – temette a tenyereibe az arcát.

- Szerintem indulhatunk is. Merre laksz? – kérdezte egy széles mosollyal az arcán. Út közben nagyon sok minden szóba jött és ezernyi dolgot meg tudtam róla. Amíg sétáltunk úgy tűnt, mintha már régóta ismertük volna egymást. Nagyon egy hangon voltunk. Sokat nevettem, hogy mindig zavarba jött, ha sokat beszélt és én csak csendben hallgattam. Meg sokszor mondott félreérthető dolgokat, amikbe én természetesen mindig belekötöttem. Szegény a végére teljesen kikészült. Öt percenként a tenyereiben bújtatta el az arcát. Volt amikor én mondtam egy s mást és akkor ő nevetett ki, úgyhogy nem csak ő volt kínos helyzetekben. Ez az egész kicsit álomszerű volt. Isac Elliottal csak úgy lazán eltöltök négy napot, aztán meg a táncosával beszélgetek. Mivel sötét volt már, így ő nem használt semmit, amivel eltakarta volna az arcát. Kiderült, hogy azért vannak, itt mert fogadást kötöttek, hogy ha Isac nem eszik meg három fagyit egymás után öt perc alatt, akkor meglátogatják a Magyarországon élő nagynénjét Isacnak. Nagyon igyekezett, hogy ne kelljen meglátogatni, mert a keresztanyja nagyon szereti és túlságosan elragattatja magát, amikor nála van. Danut pedig úgy kezeli, mintha a másik keresztfia lenne. Miatta tanultak meg magyarul, mert nem engedte, hogy a házban finn, angol, vagy más nyelven szólaljanak meg. Természetesen Isacnak nem sikerült teljesítenie a lehetetlen feladatot, így be kellett tartania a fogadás másik felét, azonban Danu ezzel csak rosszabbul járt, mert őt is magával vonszolta. Egy és fél óra alatt meg is jártuk az utat. A rövid hazavezető, amin jöttünk Fannival, el volt zárva bulizó emberekkel. Minthogy átvágjuk magunkat a tömegen, inkább a hosszabb utat választottunk. Megálltunk a kapunk előtt.

- Mielőtt még elmész. Isac nagyon a szívére tud venni dolgokat és nem nagyon ért a lányokhoz. Meg van mondva, hogy mit kell csináljon és ezt csinálja is, de amikor már egy lányra nem rajongóként vagy barátként kéne néznie, akkor nem tudja, hogy mit csináljon tizenöt évesen. Egyszóval ha nem épp a legmegfelelőbb módon fejezi ki magát, akkor nézd el neki. – mondta komoly arccal és a végén elnevette magát.

- Nem tudom, hogy erre most mit mondhatnék. – és zavartam megigazítottam a szemüvegemet.

- Na, nekem vissza kéne mennem, hogy elhozzam a sok rajongó közül Isacot. Nem is tudtam, hogy itt is ennyi rajongója van.

- Ó, még több is.

- Akkor én megyek. Remélem, hogy még összefutunk. Szia.

- Szia. – mondtam neki, de nem tudtam, hogy hogy köszönjek el tőle. Erre ő megölelt még búcsúzásképpen. Majd követtem a szememmel, ahogyan fokozatosan eltűnik a sötétben.

- Miért van az, hogy mind a kettőjükkel miután még csak egyszer beszéltem, már azután azt éreztem, hogy ismerem őket? Kezdek begolyózni azt hiszem. Én már nem értek semmit sem. Másnap reggel a kapu csöngőnkre ébredtem fel. Gyorsan felvettem egy bő pólót és egy rövidnadrágot. Lassan lesétáltam a lépcsőn és kinyitottam az ajtót. Az ajtó előtt egy fehér és egy fekete- fehér göndör szőrű kiskutya ült piros masnival a fején. Kicsit körülnéztem és a kapuban megláttam Isacot. Papírok voltak nála. Egymás után némán felmutatta őket.

- A tegnap estét

- nagyon elrontottam.

- Bocsáss meg.

- Nem tudok

- a csoki bonbonjaid nélkül

- ÉLNI. – ennél elmosolyodott

- Erre én is csak egy mosollyal válaszoltam. Behívtam a lakásba. Gyorsan magamra kaptam egy pulcsit, ami elől volt. A kutyusokról leszedtem a szalagot és Matyihoz engedtem őket. Majd Isachoz fordultam.

- Neked meg hány kutyád van most komolyan?

- Hát négy.

- Ez már egy egész kutya tenyészet. – mondtam és ekkor elkezdtem nevetni.

- Min nevetsz?

- Semmin, semmin.

- Na gyerünk mondd el, vagy különben halálra csikizlek. Hallottam Danutól, hogy ez a gyenge pontod. – vigyorodott el

- Danu…- mondtam és negatív energiákat sugároztam magamból, hogy bárhol is van éppen, megérezze

- Szóval?

- Nagyon tetszik a zoknid. – nem bírtam ki nevetés nélkül, annyira aranyos volt, ahogy az ötféle csíkos zokniban állt

- Szóval nem tetszik a zoknim? Hát jó, ezt most egy életre megjegyeztem. Megyek Fiftyhez, ő neki biztosan tetszik a zoknim. – mondta és elindult a konyha felé, ugyanis ott játszottak a kutyák. Én is utána indultam.

- Nem, nekem nagyon tetszik. De tényleg. – mondtam és leültem a földre a kis négylábúakhoz. Ő is ugyanezt csinálta.

- Megmutatom, hogy hogy kell Fiftyt simogatni. Ez egy nagyon nehéz dolog, szóval figyelj.Csak így tudsz vele kijönni, ha jól simogatod. – mondta nevetve

- Csak is téged foglak figyelni. – mosolyodtam el

Ölel: Lilu-chan =^-^=

A "magyar lány" - 1. rész

Sziasztok!

Nos, mielőtt belevágnék a közepébe, illetve az elejébe.... szóval mielőtt elkezdeném, szeretnék nektek bemutatkozni. Dorothea vagyok, Lilu-chan barátosnéja és egy Isac Elliot fanfictiont hozok nektek. Már többször is foglalkoztam írással, de ez az első fanfictionöm és egyben az első írásom, amit publikálok, szóval kérlek, mindenképpen hagyjatok akár pozitív, akár negatív visszajelzést. :) Úgy néz ki, egy héten kétszer tudok új részt hozni, igyekszem ehhez tartani magam. Nos, öhm... nem tudom, mit írhatnék még ide, szóval... jó olvasást!:)

Lilla elveszetten álldogált az iskola folyosóján. Anne azt ígérte, háromnegyed fél nyolckor találkoznak a bejáratnál, azonban a lány nem jött, Lillának pedig tíz perc után elment a kedve a hidegben ácsorgástól, így inkább bement. Most azonban fogalma sem volt, mit kéne tennie. Nem ismert senkit Annén kívül. Illetve de, a csoportja többi tagját, ők viszont teljesen más órákat látogatnak, mint ő. Mikor jelentkezett a cserediákprogramra, nem is gondolt bele, mennyire nehéz lesz Finnországban helytállnia. Hiszen mikor Anne jött Magyarországra, annyira könnyű volt minden – hiszen nem kellett idegen nyelvű emberek között, egy teljesen idegen, másik világban kiigazodnia. Idegesen túrt a hajába. Mindjárt becsöngetnek.

 - Hello! – hallott végre egy ismerős hangot a háta mögül. Anne volt az, a maga sajátos angolkiejtésével, ami még a hellojából is hallatszódott.

 - Szia! – köszönt vissza Lilla, persze angolul.

 - Ne haragudj, feltartott a pasim – vigyorodott el Anne. – Bocsi, hogy otthagytalak a suli előtt. Bár úgy látom, feltaláltad magad. Na, gyere, menjünk angolra. Mindjárt becsöngetnek.

 - Oké – vágta rá Lilla, majd hagyta, hogy Anne karon ragadja és maga után húzva a folyosón, a megfelelő teremhez vezesse.

 Útközben Anne a pasijáról áradozott, amit Lilla unottan hallgatott. Az angolterem igazán barátságos volt, bár Lilla barátságosabbnak látta volna, ha Anne belépve nem telepszik le a már említett pasija mellé. Lilla kétségbeesetten néz körbe a teremben, mindenhol idegenkedő finn szempár néz vissza rá. Szerencsére volt még egyetlenegy üres pad, ahová nyugodt szívvel leülhetett. Illetve nyugodtabb szívvel, merthogy így is borzalmasan ideges volt.

 A csengő elhangzott, s megjelent a tanár úr. Azonnal kedélyesen köszöntötte Lillát, aminek ő nem örült annyira, mert így mindenki felé fordult. Zavartan babrált a hajával, miközben válaszolt a feltett kérdésekre az ittlétének részleteivel kapcsolatban. Már kezdett nagyon elege lenni, mikor nyílt az ajtó és egy szőke fiú lépett be a terembe. A tanár biccentett felé.

 - Jó reggelt, Isac! Nem is tudtam, hogy ma meglátogat bennünket. Foglaljon helyet!

 Lilla teljesen leblokkolt. Isac. Isac Elliot. A mindene. Többek között csak miatta vállalta, hogy Finnországba utazik. Miatta érdekelte annyira Finnország, erre azonban nem számított. Mit keres itt?

 Akárhogy is legyen, muszáj volt normálisnak tűnnie, főleg hogy a fiú egyenesen felé sétált. Csak mellette volt hely. Mély levegőt vett, majd száját összeszorítva próbálta megállni, hogy sikítson. Isac ledobta magát a mellette lévő székre, majd kényelmesen hátradőlt.

 A tanár úr a finn és az angol irodalmat hasonlította össze. Lilla igyekezett annyira odafigyelni, amennyire azt a mellette ülő álompasija engedte, aki az óra felénél megunta a figyelést és inkább felé fordult.

 - Hát te meg ki vagy? Új tanuló? – érdeklődött.

 Lilla felé nézett, egyenesen a kék szemeibe, azonban túl gyenge volt ahhoz, hogy ott tartsa tekintetét. Ismét a tanár felé fordult, úgy válaszolt:

 - Cserediák.

 - Áh, értem. Mi a neved? Honnan jössz? – faggatta tovább Isac.

 - Lilla. Magyarország – felelte kurtán Lilla. – Te pedig…

 - Igen, Isac Elliot, a híres finn popsztár – vigyorgott rá Isac. – Örülök, hogy találkoztunk, Lilla.

 A lány megforgatta zöld szemeit. Beképzelt egy alak, gondolta magában.

 - Na, ja – csak ennyit válaszolt, majd drága figyelmét inkább újra az órának szenteli.

 - Borzalmasan unalmas. Még jó, hogy magántanulóként nem kötelező bejárnom – sóhajtott Isac.

 - Akkor miért vagy itt? – kérdezte Lilla.

 - Mert hiányoztak már az osztálytársaim – válaszolta Isac kisfiús mosollyal.

 - Oh. Mindenesetre, nem sok hozzám hasonló lány kap esélyt arra, hogy finn irodalomról tanulhasson. Szóval, ha nem haragszol, én szeretnék élni a lehetőséggel – célozgatott Lilla arra, hogy az irodalomóra talán nem a legjobb alkalom a beszélgetésre.

 - Jaj, ne haragudj, kis magyar lány. Jó szórakozást!

 Isac hihetetlenül szemtelen volt, ami elborzasztotta Lillát. Évek óta róla szólt szinte az élete, a szabadideje legalábbis mindenképp, erre kiderült, hogy egy igazi bunkó. Ugyanakkor bejött neki a srác stílusa, akármennyire beképzelt is volt.

Szünetben csak azt tudta figyelni, a diákok mennyire normálisan kezelték, hogy egy sztár járkált közöttük. Persze minden lány csorgatta a nyálát Isac után és sok fiú igyekezett jó kapcsolatot ápolni vele, így például előre engedték őt a büfénél álló sorban. Természetesen ott voltak a másik fajta fiúk, akik a folyosón utána kiabálták: meleg vagy!

 Isac látszólag egyik táborral sem foglalkozott. Rezzenéstelen arccal járt-kelt, néhány lányra megvillantotta gyönyörű vigyorát, de semmit sem vett magára. Lilla épp kétségbeesetten leskelődött a folyosón, lábujjhegyre állva, hogy megtalálja Annét, amikor a fiú mellé lépett.

 - Segíthetek? Egy kicsit magasabb vagyok. Kit keresel?

 - Annét – nyögte Lilla.

 - A büfénél láttam .

 - Oh. Öhm, köszi – mondta Lilla, majd el is indult.

 Azt hitte, ezzel lerendezték a dolgot, azonban trappolást hallott, majd Isac megjelent a jobb oldalán.

 - Gondoltam, elkísérlek. Nehogy eltévedj – vonta meg a vállát.

 - Miért foglalkozol azzal, hogy eltévedek-e, vagy nem? Popsztár vagy, nem kéne, hogy érdekeljen – rázta meg a fejét Lilla.

 - De érdekel, mert tudni akarom, melyik a kedvenc dalod tőlem – vonta fel szemöldökét Isac.

 Lilla értetlenül nézett fel. Nagyképű. De nagyon. Úgy döntött, megpróbálja letaszítani őt a földre.

 - Nincs olyanom – felelte.

 - Oh, szóval mindegyiket imádod, mi? – nevetett Isac.

 - Nem. Igazából mindegyiket utálom. Bocsi, de a zenéd nem az én stílusom – mosolyodott el Lilla.

 Isac arcáról nem hervadt le a szemtelen vigyor.

 - Akkor mond csak, miért vannak légzési problémáid a társaságomban? És a telefonod háttere miért én vagyok? Láttam, mikor lecsekkoltad órán az időt – jegyezte meg Isac. – Tudom, hogy odavagy értem.

 - Nem. Én… nem. Nincsenek légzési problémáim, oké? És az nem az én telefonom volt, hanem az egyik barátnőmé, a csoportból. Tisztára odavan érted és tegnap nálam hagyta a telefonját. Azt hittem hívták, ezért vettem elő az órán – hazudta Lilla, legnagyobb meglepetésére egy szemrebbenés nélkül.

 - Valóban? Akkor majd oda leszel értem – jelentette ki Isac,

 - Nem hiszem.

 - Nos, magyar lány, itt vagyunk a büfénél. Most megyek, holnap látjuk egymást. És mutass be a barátnődnek – vigyorodott el.

 - Mindenképp – vágta rá Lilla.

 - Legyen szép napod! – intett Isac, majd mielőtt sarkon fordulva távozott volna, Lillához hajolt és szemtelen módon puszit nyomott az arcára. Elégedett vigyorral a képén fordult meg és elbaktatott a folyosón. Lilla pedig hirtelen szembesült a már említett légzési problémáival. 

Mi lapul ott? xD

Hát vajon mi lapulhat még itt a blog hátterében? Hm... sok minden, ne akarjátok megtudni... :D De egy kis titkot azért elárulok. Nemsokára színre fog lépni az új drága társam. Még új a dologban - legalábbis ezt mondja - de szerintem szuper fenomenális. *-* Ezt most jól meg mondtam... xd Méghozzá egy új fanfictionnal fog minket megörvendeztetni. Ez is Isac Elliot-os lesz, reméljük, hogy tetszeni fog, én pedig nem sokára érkezem a A Dream Come True 6. részével. Várjátok már?

Ölel: Lilu-chan =^-^=

2014. november 7. - Idézetek

Itt vagyok a második felével a képeknek. Ez a mára szánt. A téma pedig a remény. Reménykedem, hogy jól sikerültek. :) (A képeim sajátok, forrással vidd ;) )

#1

#2

#3

#4

#5

Ölel: Lilu-chan =^-^=

2014. november 6. - Idézetek

Sziasztok!
Bocsánat azoknak akik várták tegnap a képeket, már megcsináltam tegnap őket, csak egyszerűen nem volt időm annyira, hogy felrakjam, Szörnyű napom volt... :( Na de most itt vagyok és dupla kép sorozattal készültem :3 A tegnapi témánk az álom lett volna. Remélem tetszeni fognak!

#1

#2

#3

#4

#5

Ölel: Lilu-chan =^-^=

2014. november 5. - Idézetek

Sziasztok!
Jelentkezem, a mai idézetes kép sorommal. A téma az lett, amire szavaztatok, a sors. Nem nagyon tudok hozzá mit fűzni. xD Remélem, hogy tetszeni fog! :3

#1

#2

#3

#4

#5

Ölel: Lilu-chan =^-^=

2014. november 4. - Idézetek

Sziasztok!
És...* dobpergés*... a mai téma a zene lesz. Ma végre volt egy kis időm gitározni, így kézenfekvő volt a téma választás :3 Remélem tetszeni fog.

#1

 #2

#3

#4

#5

Ölel: Lilu-chan =^-^=

2014. november 3. - Idézetek

Sziasztok!
Ma is itt vagyok egy újabb adag idézetes képpel. Saját, úgyhogy ha valamelyik megtetszik és el szeretnétek vinni, szóljatok légyszíves és ha viszitek akkor forrást jelöljetek. Köszi ^^
Ma alig lesz szabadidőm, mert egy csomó házim van... -.-" :D Ezért a mai téma az idő. Remélem tetszeni fog!

#1

#2

#3

#4

#5

Ölel: Lilu-chan =^-^=