A Dream Comes True 23.

Sziasztok! Remélem, a nagy nyaralások közben sem feledkeztek el a kis blogomról, és egy-egy jó estét varázsolok nektek a részekkel. Jó olvasást és kommentre fel! :3

- Másnap reggel is ugyanaz a felállás fogadott, mint az előző nap. A csodálatos ébresztés sem maradt el. Amint lecsoszogtam a lépcsőn, Kaisa sütötte a palacsintákat. Aimo most is azon a széken ült, mint tegnap, egy piros térd gatyában.

- Jó reggelt mindenkinek!- köszöntem és ledobtam magam az Aimo melletti bárszékre. A mamuszaimat ledobtam a földre, és mezítláb álltam fel a szék fém részére. A talpam a hirtelen hidegre reagálva összegörnyedt.

- Jó reggelt szívem! –köszönt most is mosolyogva nénikém.

- Hey! – mondta Aimo is, aki felállt a székéről és a anyja mellől elvett egy tányért, majd visszaült és elém tolta azt. A tányéron a tegnap már megkóstolt specialitás volt.

- Ez az enyém? – kérdeztem kikerekedett szemekkel, a nem várt szívesség láttán.

- Dehogy, igazából Nutellának csináltam, aki ugye bár kutyaléte miatt, nem ehet agyon cukrozott dolgokat. Szóval add is vissza, megyek, és odaadom neki. – mondta teljesen közönyös arccal.

- Rendben. – mondtam szipogva és odaadtam Aimonak a tálat.

- Jesszus, fejezd már be ezt a kiskutyanézést! A tiéd, csak ülj már le és edd meg! – mondta sóhajtva Aimo és visszafordult az utolsó falat palacsintájához. Én is nekiláttam és miután lenyeltem egy falatot, a mellettem ülő felé fordultam.

- Akkor ugye reggeli után megyünk a pályára? Már alig várom! – mondtam csillogó szemekkel Aimora nézve. Tényleg nagyon örültem, hogy kimegyünk egy kicsit sportolni, mert már egy jó ideje nem mozogtam úgy, hogy azt egy edzésnek lehessen betudni.

- Jobb dolgom is van. Hiányzik az nekem, hogy egy kislányt vigyek egy komoly edzésre?- kérdezte, és felhúzott szemöldökkel még rám is mutatott.

- Én nem is vagyok kislány! Igenis elvihetsz nyugodtan, majd megmutatom én neked, hogy nem vagyok kislány! Olyan gonosz vagy. – soroltam el a válaszaimat ez előbb ért vádakra, majd összekulcsoltam a kezeimet magam előtt és felfújtam az arcomat.

- Tipikus kislányos tünetek. Csak is ők ragadnak le egy témánál. – állapította meg a diagnózist bátyuskám, miközben végigmért.

- Persze, hogy elmentek, hiszen Aimo már össze is pakolta a cuccait, már várta, hogy felkelj. – kacsintott rám Kaisa.

- Anyu! – szólt rá édesanyjára Aimo.

- Szóval van jobb dolgod is mi? – tettem fel a kérdést egy huncut mosollyal az arcomon.

- Ha nem tudnád, az hogy összepakolom az edző cuccomat, az még nem jelenti azt, hogy veled megyek el. Az emberek szoktak lejárni egyedül is, ha nem tudnád… - mondta megforgatva a szemeit Aimo.

- Igen… Aham… Persze, értem én…- mondtam vigyorogva. Az ilyen álvitákból mindig én keveredek ki jól, mert mindketten tudtuk, hogy ez csak színjáték, legalábbis én ezt gondoltam.

- Ah, komolyan elviselhetetlenek vagytok. Egyikőtök rosszabb, mint a másik. Megszánlak, és megengedem, hogy ki gyere velem a pályára, ha ennyire akarod. – mondta és bekönyökölt elém.

- Nah igen, köszönöm a nagy Aimonak, hogy megengedi nekem, a szegénysorból származó leánynak, hogy vele tarthassak a pályára. – mondtam, lepattantam a székről és nevetve meghajoltam előtte.

- Szívesen, ahogy elnéztelek, megesett rajtad a szívem, egyszerűen ez a gyengepontom, a hozzád hasonló emberek megsegítése. – próbálta teljesen komolyan folytatni, de már ő is mosolygott.

- Gyorsan pakoljatok, hogy kint tudjatok lenni, de el is tudjátok kerülni a nagy meleget.  Mostanában sok az ájulásos rosszullét a nagy melegtől. – szakította félbe a kis játékunkat Kaisa.

- Egy pillanat, és kész vagyok. –raktam bele a mosogatóba a tányéromat és felrohantam a lépcsőn. Az edzőtáskámba bedobáltam egy sortot egy piros toppal, meg egy fehér edző cipőt váltás ruhának. A táskát átvetettem a vállamon és úgy mentem ki az szobám ajtaján, mintha puskából lőttek volna ki.

- Aimo hol van? – kérdeztem a nagynénikémet, miközben a hajamat kötöttem össze.

- Kint vár. Érezzétek jól magatokat! – mondta és rám mosolygott.

- Köszi, remélem, hogy meg lesz. És köszönöm a reggelit, nagyon finom volt. – mondtam és búcsúzásképp egy puszit nyomtam Kaisa arcára, majd kifutottam a hátsó üvegajtón. Aimo már kint várt az utcán egy lámpaoszlopnak támaszkodva.

- Ugye nem vártál rám sokat? – kérdeztem aggódó tekintettel.

- De, azt hittem már, hogy itt helyben lefekszem. – mondta és lemutatott az aszfaltra.

- Akkor megnyugodtam, mehetünk is. – mondtam elégedetten és elindultam az egyik irányba.

- Huh? – állt leesett állal Aimo és kitárta a kezeit, hogy nyomatékosítsa, többet várt. -  Ugye nem gond, hogy a pálya a másik irányba van? – tette fel a kérdést és hátulról megfogta a táskám pántját és vele együtt visszahúzott.

- Tudtam én, csak kíváncsi voltam, hogy figyelsz-e rám. – mondtam és meglengettem a mutató ujjamat Aimoi arca előtt.

-  Igen, nyilván, más magyarázat nincs is rá. Természetesen. Na és átmentem a teszten? – kérdezte vigyorogva.

- Hát, mivel a hobbim a hozzád hasonló emberek segítése, ezért igen, azt mondanám, átmentél. – mondtam és megingattam a fejem.

- Oh köszönöm felség. – mondtam és ő is meghajolt, mint ahogy én is körülbelül egy órája.

- Ugyan semmiség. – mondtam, legyintettem és megsimogattam a fejét. Majd összefontam a hátam mögött a kezeimet és odaugráltam a tőlünk két méterre levő kerítéshez.

- Itt is vagyunk. Akkor foci? – kérdezte Aimo rám nézve.

- Nem csinálhatnánk valami mást? Nem szeretnélek máris elverni fociban. – magyaráztam unokabátyámnak, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga lenne.

- Vigyázz, nehogy ránk szakadjon az ég, ilyen hazugságoktól. – mondta és felnézett, mintha tényleg attól félne, hogy bármelyik pillanatban ránk eshetne az ég.

- Mondjuk tenisz? Azt játszottam még sokszor apuval régebben. – ajánlottam fel egy lehetőséget. Kiskoromban apu mindig kivitt a nővéremet és engem a mellettünk nem messze lévő teniszpályára, és megmutatta a sportnak minden csínját-bínját. Az egyetemista éveiben ugyanis csatlakozott az egyetem teniszcsapatához, és igen kiemelkedő teljesítményt produkált és nagyon megszerette a sportot. Így nem csoda, hogy minket is megtanított rá.

- Végül is kölcsönözhetünk ki két ütőt. – mondta elgondolkozva Aimo. Nemsokára így is lett, kikölcsönöztünk két ütőt a velük járó labdával és elfoglaltuk a egyik teniszpályát. A mellettünk lévő padra ledobtam a táskámat és elkezdtem bemelegíteni. Aimonak csörögni kezdett a telefonja. Kihalászta a táskájából és rápillantott a világító képernyőre, majd kinyomta.

- Ki volt? Nem veszed fel? – kérdeztem a nyújtásból rásandítva.

- Nem, nem érdekes. Biztos valaki félretárcsázott. - mondta és visszadobta a táskájának a mélyére a telefonját. Levette a fehér pólóját és a padra dobta, majd felvette az ütőt és a pályán felvette a kezdő pózt.

- Én is felvettem az ütőmet, és a helyemre álltam.

- Készen állsz, hogy elszenvedd életed legnagyobb vereségét? – kérdeztem egy huncut mosollyal az arcomon

- Ne beszélj olyan sokat, inkább mutasd, hogy mit tudsz. – mondta vigyorogva Aimo és a fejével felém bökött.

- Te akartad. – mondtam és feldobtam a labdát a levegőbe és egy csavart mozdulattal elütöttem. Elégedetten nyugtáztam, hogy jó ütéssel indítottam, és hogy Aimo, biztos, hogy nem tudja majd visszaütni. Meglepetésemre, megpörgetve az ütőt a kezében visszaütötte a labdámat.

- Nem rossz. Nem is vártam kevesebbet. – jegyeztem meg nevetve és újra beleütöttem a labdába.

- Megnyugodtam, hogy nem okoztam csalódást. – mondta és a szívére tette a kezét, miközben a másik kezével újra visszaütötte a labdát. Ugyanolyan jól játszott, mint én, sőt még megfordulta fejemben a játék alatt, hogy lehet, hogy direkt rosszabbul játszik.  Eljátszottunk egy két-három órán át, és eközben egyszer sem esett le a labda. A nap tűzött és kezdtem, kicsit rosszul is érezni magam. Jött felém a labda, és egyszerűen már nem tudtam visszaütni és lerogytam a földre.

- Lilla! Jól vagy? – futott oda hozzám Aimo.

- Tessék, biztos vízhiányod van. Tessék, igyál! – nyújtotta felém a vizesüvegét.

- Köszi, ne csinálj belőle nagy ügyet, jól vagyok, csak egy pillanatra megszédültem. – mondtam nevetni próbálva és kiittam a felém tartott üveg felét.

- Frászt akarsz rám hozni?! – mondta Aimo és felsegített a földről.

- Már rendben vagyok. Nyugi, csak egy gyors rosszullét. – mondtam már nevetve és megveregettem a vállát. – tényleg sokkal jobban éreztem magam, a nap erősen tűzött, és egy ideje nem ittam vizet, ez válthatta ki. Amint ittam, sokkal jobban lettem.

- Mármint, tuti, hogy anyu kicsinálna, ha tudná, hogy összeestél, amíg itt voltam veled. – mondta gyorsan hozzárakva az előző mondatához.

- Igen, persze nyilván… - helyeseltem és egy gyors mozdulattal az üveget összenyomtam és a benne lévő maradék víz mind Aimo arcába ment.

- Csak, hogy te nehogy rosszul legyél. – mondtam nevetve és nekitámasztottam a fejem a vállának.

- Te már nem is vagy rosszul. Teljesen jól vagy, ahogy látom. – mondta ő is nevetve és a kezével letörölte az arcát, majd a vizes tenyerével az én arcomat is összevizezte.

- Igen. – felemeltem a fejemet az arcához és elmosolyodtam.

- Szerintem, ennyi elég volt mára, menjünk haza. – mondta Aimo nevetve és megfogva a kezemet, hogy nehogy elessek, felvéve a padról a táskáinkat elindultunk hazafelé. A teniszütőket, pedig a padon hagytuk.

xo Lilu xo