A Dream Comes True 17.

Itt is van a következő fejezet. Jó olvasást! Aztán kérek véleményt. ;) 

- A rajongókkal van lent. Már nagyon várták, hogy megérkezzen és láthassák. Nagyon kedves, hogy így foglalkozik velük. – mondtam halkan és próbáltam nevetni, de csak egy erőltetett nevetés lett belőle. Bementem a szobánkba a fiúk szobájából. Kibújtam a cipőmből és megfogtam két takarót. Kinyitottam az üvegajtót és kiléptem az erkélyre. Leterítettem az egyik takarót és ráfeküdtem, a másikat pedig magamra tekertem. Készen álltam az éjszakára. Mélyen beszívtam a kinti levegőt és próbáltam megnyugodni. Igazából nem is tudom, hogy mitől lettem olyan zaklatott.

- Mióta lettem ilyen? – kérdeztem magamtól. Ekkor kopogást hallottam és az üvegajtó felé fordultam. Liza állt előtte és halványan rám mosolygott. Rálehelt az üvegre és ráírta, hogy nem zavar-e. Erre elmosolyodtam és feltápászkodtam a földről. Odamentem az ajtóhoz és kinyitottam.

- Nem baj, ha idejövök? – kérdezte.

- Nem, dehogy. – mondtam, miközben visszaültem a takaróra és felhúzva a lábaimat néztem a térdeimet.

- Jesszus, olyan vagyok, mint valamilyen elkényeztetett kis… Ah… Természetes dolog, hogy neki a rajongók az elsők, amit nagyon is tisztelek és szeretek benne. Ilyen egy sztár élete. – Liza közben lefeküdt a takaróra közel hozzám és a szemeivel végig engem nézett.

- Tudod, én nem nagyon szeretek az ilyesmivel foglalkozni és nem is nagyon szoktam, de azt hiszem, hogy most az egyszer kivételt tehetek talán. – mondta és ledöntött engem is a takaróra. Egymással szemben feküdtünk.

- Szóval mi nyomja a szívedet? Kitalálom. Úgy érzed, hogy ki akarod sajátítani? – kérdezte Liza.

- Talán az egyik részem. De tudom, hogy milyen rajongani egy emberért, sőt még most is ugyanolyan vagyok, mint három hónapja. Attól még, hogy megismertem és a közelében vagyok semmi sem változott. Ugyanúgy érzek, csak talán most már sokkal rosszabbul kezdem magam érezni. Nem akarom, hogy bármelyik részem is azt szeresse, hogy kisajátítsam. Bár mondjuk ez egy természetes emberi tulajdonság nem? Nem is tudnám és egyszerűen a sztárok azért ilyen híresek, mert sok ember áll mögöttük és támogatják. Szükségük van a rajongóikra. Az a feladatuk, hogy minél több emberrel megismertessék a sajátjuk és a bandájuk zenéjét. Legalábbis lehet, hogy rosszul látom, de én így gondolom.

- Én azt mondom, hogy túlságosan sokat gondolkodsz. Két egyszerű kérdést kéne magadban feltenned és válaszolnod rá a lehető legőszintébben. Én csak ennyit tudok mondani. Az első, hogy: Mit érzek iránta? A második pedig, hogy: Hogy szeretném folytatni? Ha ezek megvannak, akkor már mindent tudni fogsz.

- Ahhoz képest, hogy nem szeretsz lelkizni, egész jól csinálod.  – mondta most már nevetve.

- Mégis miben nem vagyok jó? De azért lehetőleg nem szeretnék belőle rendszert csinálni, ha lehet. – mondta felemelt mutató ujjal.

- Rendben, igyekezni fogok.

- Remélem is, vagy különben mind a kettőtöket beledoblak a tengerbe. – odahúzott nevetve magához és megölelt.

- Azért ez egy kicsit durva lenne nem? Képes lennél engem is bedobni? – kérdeztem és közben az arcomra mutattam.

- Persze, minden megbánás nélkül. – Ekkor Danu tépte fel az üvegajtót és bosszúsan kilépett az erkélyre.

- Nem létezik ilyen, hogy a szobapincér ne tudjon felhozni mogyoróvajas kenyeret egy kis nutellával és egy kis sajtkrémmel. – mondta bosszankodva.

- Pfuj. Hogy tudsz te ilyet megenni? – kérdeztük egyszerre Lizával. Erre csak elmosolyodott és az ajtófélfának dőlt.

- Látom már letettél az öngyilkossági kísérletről.

- Te most viccelsz velem? Most komolyan úgy ismersz? – kérdeztem felpattanva a takaróról.

- Na jó, akkor most szépen eljöhetnél velem panaszkodni a kiszolgálásért törpe.

- Ne húzd az agyam. De, rendben. – Elmentünk és mire visszaérkeztünk már sötét volt a szobában, csak a halk szuszogásokat hallottuk Danuval. Szép halkan átmentem a szobánkba és kimentem az erkélyre. Benyomtam a fülesem és elaludtam. Reggel arra ébredtem, hogy Liza rázogatja a karomat.

- Gyerünk, kelj fel, egy óra múlva az Arénánál kell lennünk. – mondta és lehúzta rólam a takarót. Gyorsan megreggeliztünk és felöltöztünk. Mindenki máskor indult el, és ott találkoztunk. Nagyon hosszú nap volt, mindent megbeszéltünk, próbáltunk, meg hasonlók. Egy percre sem álltunk meg, tovább húzódott, mint azt gondoltuk. Este későn végeztünk, úgyhogy már csak visszamentünk a hotelbe és lefeküdtünk. Amikor felébredtem kint az erkélyen, a korlátra volt ragasztva egy hatalmas plakát, amire hatalmas betűkkel ez volt rá írva. „A barátnőimmel kitaláltam, hogy a kedvenc énekesemnek megmutatjuk pár számát, hogy itt Magyarországon is népszerűsítsük, és hát nagyon szeretem, mert nagyon jó a hangja és hát nagyon jól énekel, meg nagyon jó lenne, ha lenne még sok rajongója, bár már most is nagyon sok van neki, de…” Amikor elolvastam, elmosolyodtam magamban. Ezt mondtam először neki, amikor még nem tudtam róla, hogy ki is ő. Isacet tegnap amennyire csak tudtam, kerültem, ha pedig összefutottunk, akkor elég bunkó voltam vele. Másnap a fellépés este hatkor volt. Nekünk már négyre oda kellett menni. A mi kis négyes csapatunk indult el legelőször. A kocsiban viszonylag csönd volt, csak Liza és Danu beszélgetett. Én végig az ablakon kifelé bámultam. Az órák csak teltek és elérkeztünk a fellépésig. Ahogy nőtt a közönség létszáma én egyre csak idegesedtem. Annyira ideges voltam, hogy az üvegem tetejét már majdnem szétrágtam. Úgy indult a koreográfia, hogy először a fiúk indítottak, aztán még a hangszereknél mentünk be mi és legvégül Isac, amikor elkezdett énekelni. A színpad szélén álltam a függönyöknél.

- Nyugalom, nyugalom. Nem lesz semmi, csak kimész szépen táncolni és ennyi az egész. Eltáncolod és már vége is van. – mondogattam magamnak. A fiúk már elkezdték, amikor Isacet pillantottam meg nem messze tőlem. Gondolkodtam és arra jutottam, hogy most meg úgy viselkedek, mint egy duzzogós kisgyerek. Amikor felém fordult, látszott rajta, hogy nagyon izgul. Rá mosolyogtam, odafutottam hozzá és megöleltem, majd bementem a színpadra. Nem sokára ő is bejött és elkezdődött az ujjongás. Nagyon furcsa érzés volt annyi ember előtt fellépni. Sose álmodtam volna róla, hogy valaha is ilyen nagy színpadon, ilyen sok ember előtt fogok fellépni Isac Elliot táncosaként. Ahogy láttam, hogy az emberek ujjongva kántálják Isac nevét és teljes torokból üvöltik a szöveget, elmosolyodtam. Minden rossz gondolat, ami volt eddig a fejemben eltűnt. Amikor megszólalt a First Kiss című szám és felvezettünk egy lányt és Isac megpuszilta, eszembe jutott, hogy nem régen még én is mennyire szerettem volna ezt. Most pedig tényleg elgondolkoztam a szavakon. „First Kiss”. Eszembe jutott Liza két kérdése. Akkor ott, megadtam rájuk a választ. Utolsó dalként a Just Can’t Let Her Go is felcsendült. Az utolsó hangok, és a tömeg együttesen ujjong. Odajött hozzánk és egyenként bemutatott minket Isac, én voltam az utolsó.

Amikor hozzám ért, levette a fekete mellényét és alatta az a szürke pulcsi volt rajta, amit én varrtam, és aminek a hátán piros betűkkel a nevem virított. Megfordult, hogy a közönség is lássa a hátát és mind a két kezével a hátára mutatott. Majd bemondta az én nevemet is, elpirulva és nevetve felálltam az végső formációnkból utolsóként és egyet pörögtem, majd a pörgés végén megfogta a karomat és megölelt. Erre a rajongók felsikítottak. Elengedett, megköszönte, hogy eljöttek és kimentünk a színpadról. Amikor mind a ketten kint voltunk, szembe futottam vele és ráugrottam, ezzel leterítve őt a földre. Ő először meg volt lepődve, majd elmosolyodott. A többiek látták ezt és Danu vezetésével mindannyian ránk ugrottak. Olyanok voltunk, mint egy kis gyerek csapat, akik kicsi a rakást játszanak. Mindenki elment átöltözni és visszament a hotelbe. Csak mi ketten maradtunk, addigra már az Aréna is kiürült.

- Megvan még ez a pulcsi? – nevettem.

- Persze, ez a legjobban őrzött kincsem. – mondta, és hogy bizonyítsa, odadörzsölte az arcához.

- Tegnap és tegnapelőtt nagyon… - kezdtem volna bele, ha Isac nem fogja meg a kezem és kulcsolja össze az ujjainkat. Amikor felnéztem rá, csak mosolygott. Újra az a két szó jutott az eszembe, ami nem régen is. Mélyen belenéztem a szemébe és közelebb hajoltam, amikor a függönyök mögül megjelent Teemu.

- Már vár rád kint a vendéged. – mondta Teemu. Én egyet hátralépve kicsit elpirulva elkezdtem nevetni. Elég kínosnak éreztem a helyzetet.

- Csak adj még öt percet. – mondta kérlelő hangon és közben rám pillantott.

- Ezt mér megbeszéltünk, tudod.

- Megyek már. – mondta Isac és megforgatta a szemeit, majd elment Teemuval. Akkor még nem foglalkoztam vele, hogy ki is az a vendég.

xo Lilu xo