A Dream Comes True 25. - Vége

Sziasztok! Erre a pontra is elérkeztünk, az utolsó fejezet. Szív szorító volt megírni ezeket a sorokat, de próbáltam megmaradni az egész történet jellegénél, humoránál. Remélem, hogy ezzel sem okozok csalódást, és hogy mosolyt tudtam csalni mindenki arcára és hogy mindenki élvezte. Én nagyon. Köszönöm, hogy olvastátok, hogy velem tartottatok és mindenkinek boldog új évet kívánok!  Ölel: Lilu xo

- A telefonba pár kicsöngés után bele is szólt a tulajdonosa.

- Hello kislány! – hangzott a már jól ismert hanglejtéssel a köszöntés.

- Neked is szia, te szoknyapecér! – mosolyogtam a fülem mellett tartott készülék felé, mintha bárki is látna.

- Mondd, hogy nem arra akarsz kényszeríteni, hogy veled töltsem a napom.

- Dehogynem, ezt egy Danus napra terveztem.

- Jobb, ha nem is próbálkozom meg ellenkezni, mert úgyis te nyersz. – adta fel Danu.

- Most büszke vagyok, hogy ilyen jó munkát végeztem veled. Mások sokkal lassabban fogják fel. Te egy kivételes tehetség vagy.

- Hol találkozunk?

- Egy fél óra múlva? A megszokott helyen?

- Rendben, akkor nemsokára. Aztán nehogy addig belekeveredj valamibe. – dorgált meg Danu, és magam elé képzeltem amint a fejét csóválj és oldalra húzza a száját.

- Siess, szia. – majd még köszönésképpen belepusziltam a telefonba.

- A megszokott helyen? – nézett rám érdeklődően Haze.

- A megszokott hely egyenlő a játszótérrel. – mondta nevetve, belekaroltam Hazebe és elindultunk az úti cél felé.

- Alig várom, hogy találkozzatok. Biztos, hogy nagyon jól ki fogtok jönni egymással. – dudorásztam és felugrottam a magasított járdaszegélyre.

- Hát, ha csak nem totálisan az ellentettje annak, akit nekem leírtál, akkor nagyon nem lehet baj. – mondta barátnőm és ő is követte a példámat. Húsz perc alatt ott is voltunk a megbeszélt helyszínen, amíg várakoztunk, leültünk egy libikókára és hajtottuk egymást. Amíg mindenféle dologról beszélgettünk Hazezel, a kis tervem, hogy összehozzam barátaimat, teljesen kirajzolódott a fejemben. Nem kellett sokat várnunk, mire Danu is megérkezett. Egy laza szürke pólóban és fekete farmerben plusz dzsekiben volt. Látszott, hogy futott, haja össze-visszakuszált volt és mikor beazonosított, kiült a meglepettség az arcára. Én gyorsan felugrottam a libikókáról és elé futottam.

- Danu! – ugrottam a nyakába.

- A végén még megölsz. – mondta és ő is átölelt.

- Amikor hívtalak az ágyban feküdtél még pizsamában a laptoppal a hasadon, ugye? – néztem rá egy olyan ’ Tudom, hogy tudod, hogy tudom, hogy így volt. ’ nézéssel.

- Hát én ezt nem így mondanám… Éppen kísérletet folytattam. – mondta és felvette a durcás kisgyerek kinézetét.

- Nah mégis milyet? Hogy mennyi ideig képes az ember semmit tenni? – csípőre tettem a kezem és nevetve felnéztem rá.

- A szurkálódás helyett inkább mond meg, hogy kit üdvözölhetek ennek a szép lánynak a személyében. – nézett rá a mellettem ácsorgó Hazere.

- Te aztán nagyon tudsz Danu. Ő itt az unokatestvérem, Haze. – mutattam be barátnőmet, és magam elé toltam, hogy rendesen lássák egymást. Bár sajnos, VÉLETLENÜL túl közel toltam Danuhoz.

- Szia. – köszönt Danu egy intéssel.

- Szia. Sokat hallottam már rólad. – mondta egy szerény mosoly kíséretében Haze. A viselkedése kicsit meglepett, nem sokszor láttam ilyennek. Általában mindig olyan nagy szája volt, mint nekem. (Ezért is kerültünk sokszor bajba.)

- Jaj, ne. Akkor nem merem mondani, hogy remélem csak jót. Biztos, hogy csak is rosszat hallottál. – vakarta meg kínjában a tarkóját Danu és felém sandított. Én rákacsintottam és összekulcsoltam hátul a kezem.

- Én csak jókra emlékszem. – mondta Haze és az egyik tincsét a füle mögé tűrte.

- Örülök, mert Lilla képes felsorolni az összes hibámat. – mondta és beletemette egy pillanatra az arcát a tenyerébe. - Akkor nem indítok olyan rosszul, remélem.

- Még nem mondok semmit. Nem ítélek embereket első találkozásra, de úgy hiszem, hogy nem indítasz rosszul. – mosolyodott el Haze is huncutul. A beszélgetés szépen lassan ment tovább, mindenféle témát érintve. Leültünk az egyik közeli hintára. Danu ült középen és mi Hazezel kétfelől. Már elég rendesen belejöttek ők is a beszélgetésbe, amikor Isacre terelődött a szó.

- Nem akarod bemutatni nekem? – kérdezte Haze.

- Én szívesen bemutatnám, de most éppen klipforgatáson van.

- Nekem írt, amikor otthonról elindultam, hogy már ma hajnali egykor visszaérkeztek, mert előbb sikerült befejezniük. Neked nem szólt? – összevonva a szemöldökét nézett rám Danu.

- Nekem nem szólt. Biztosan alszik még. – gondolkoztam. Bár ezzel az indokkal is rosszul esett, hogy Danunak szólt, nekem pedig nem.

- Nem megyünk be abba a turmix boltba? – mutatott az utca túloldalán lévő épületre Haze.

- Dehogynem, menjünk. – ugrottunk fel egyszerre Danuval a hintáról és megindultunk a bolt felé. Egy kisebb körudvarban helyezkedett el. A bolt egyik falát egy hatalmas ablak díszítette, amire fel volt festve lilával az üzlet neve. Bementünk és rendeltünk magunknak egy-egy turmixot. Haze epreset, Danu kiviset, én pedig erdei gyümölcsöset. Amikor sikerült végre helyet találnunk magunknak – furcsán sok ember tolongott abban a kis üzletben – felcsengett Danu SMS hangja. feloldotta a kódot a telefonján – ami sok szuper kép elkészítésében akadályozott meg – és elolvasta az üzenetet, majd beleverte a fejét az asztalba.

- Francba!

- Mi a baj? – kérdeztük Hazezel egyszerre.

- Á semmi. Csak vannak dolgok, amiket elmondok másoknak, és csak miután már elmondtam, azután kér meg rá az illető, hogy ne mondjam el. – magyarázta és elterült az asztalon.

- Tudom, mindig ezt csinálod. – nevettem el magam, de sejtelmem sem volt arról, hogy miről is beszél igazából.

- Most már úgy is mindegy. Elmondtam. Isac meglepetést akart neked szervezni, ezért nem szólt, hogy megérkezett. – hajtotta le a fejét bűnbánóan.

- Komolyan? – mosolyodtam el.

- Máris bírom a srácot. – mosolygott Haze. Beszélgettünk és már félig megittuk a turmixainkat, amikor kinéztem a mellettünk lévő hatalmas ablakon, és egy nem várt esemény sor tárult a szemem elé. Egy kocsi parkolt az üzlet előtt. Hollófekete autó volt, és két ember ült benne. Amikor jobban szemügyre vettem, hogy mégis milyen emberek lehetnek azok, akik ilyen kocsival furikáznak, majdnem az asztal alól kellett összeszednem a kiesett szemeimet. Ugyanis nem más ült az autóban, mint a barátom és egy barna hajú lány – aki látszólag nagyon élvezhette az autóban történteket, mert nevetett, mint egy vadalma. (Ne kérdezzetek rá erre a szólásra, én sem értem, hogy mi köze a két dolognak egymáshoz.) Leesett állal megfogtam Danu fejét – ami addig végig Hazet figyelte - és az ablak felé fordítottam.

- Most csak már én képzelgek? Vagy te is látod ott azt? – kérdeztem még mindig az ablakra meredve.

- Hogy Hazenek milyen gyönyörűek a szemei? – mondta teljesen kábultan.

- Nem, te bolond. Azt. – mutattam ki az ablakon az utcára.

- Ha Isacra gondolsz azzal a csajjal, akkor igen. – hadarta teljesen normális hangnembe és már fordult is vissza Hazehez.

- Várjál mi?! – fordult vissza öt másodperc múlva az ablakhoz és rányomódott az üvegre. Ez volt az átlag idő, ami ahhoz kellett, hogy valami elérjen Danu agyához.

- Felálltam az asztaltól, megfogtam a turmixos poharamat, és kiléptem a bolt ajtaján. Egy lépésnyire megálltam kocsi oldalától és lehajoltam az ablakhoz, ami addig csak a derekamig ért.

- Hello – köszöntem, ahogy azt egy intelligens és jól nevelt lányhoz illik, majd pedig egy széles mosoly kíséretében a pohár maradék tartalmát a kocsiban ülőkre öntöttem. Addigra Danu és Haze is utánam jött és mindketten tátott szájjal nézték végig a jelenetet. Isac szóhoz sem tudott jutni, mire én sarkon fordultam és elindultam haza. Danu és Haze lemaradtak. Amíg hazafelé baktattam, az aszfalton lévő krétával írt firkákat olvasgattam, amik egymástól pár méterekre voltak az úttest közepén.

„Egy semmiségnek tűnő első találkozás”

„Balesetek tömkelege”

„És a sok rosszból mégis valami fantasztikus lett”

„ Egy szó, ami oly sokat jelent”

à

- A nyíl pedig a játszóterünkhöz vezetett. Ami addigra már tele volt rózsaszirommal és egy piros pokróc hevert a közepén. Kicsit megálltam és elidőztem ott.

- Milyen aranyos. – gondoltam magamban. - Ez a srác tényleg mindent megtett, hogy elbűvölje azt a lányt, akit szeret.

- Amíg ott álltam, egy srác viharzott el mellettem, de két méter múlva megtorpant, és visszakanyarodott.

- Egyáltalán nem úgy van, ahogy azt te gondolod. Esküszöm. Csak nem rég felhívott a rendező, hogy mégsem sikerült túl jól az egyik rész, és leforgathatnánk még egyszer. Ezért voltam ott azzal a lánnyal. – mutatott az utca végébe. Az utca végében Danu és Haze állt, akik épp törülközővel törölték a lány haját, akit nem régiben leöltöttem. A kocsi előtt pár méterrel pedig egy egész stáb állt értetlenkedve.

- Lilla, én szeretlek. – mondta, még zihált a futástól, és haja pedig a homlokára tapadt a turmixomtól.

- Én is szeretlek. – mondtam és a karjaiba zárt. Belefúrtam a fejem a mellkasába és beszívtam az illatát. Pár perc múlva félénken felemeltem az arcomat az övéjéhez.

- Jól vagy? És… neki sem esett baja? – kérdeztem elvörösödve a lányra célozva.

- Szerintem túléli. – mosolyodott el. – Nekem pedig semmi bajom, másfelől meg, neked kell elviselni ezt a szagot. – mondta vigyorogva. Megfogta a kezem és a pokrócra húzott.

- Ezt te csináltad? Nekem? – kérdeztem és azt hittem, hogy menten elájulok.

- Hát nem is neki. – bökött fejével az utca végi csőcselék felé. Újra megölelt és egy puszit nyomott a homlokomra. Majd a számra is egyet, vagy kettőt…

A Dream Comes True 24.

Sziasztok! 1. születésnap utána 1. fejezet. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Jó olvasást! 

- Hazenek ma délután kell visszautaznia Angliába, mert egy hívást kapott a főnökétől, aki megsürgette a visszatérésének az idejét, azt mondta valamit minél előbb meg kéne beszélniük és elkezdeni a készületeit, és ő nélkülözhetetlen. Talán egy videóklippről volt szó. Hát nagyon mehet a biznisz… Egyáltalán nem tudtunk együtt tölteni még egy kis időt sem, mindig a munkájával volt elfoglalva, amit teljesen megértettem. Nagyon sokat küzdött, hogy ez össze jöjjön neki és persze a szülei is. Így megbeszéltük, hogy délelőtt egy kis rögtönzött csajos napot tartunk, beszélgetünk, beülünk valahova, sétálunk. Reggel az íróasztalom hideg és érdes fa lapján ébredtem. Kirángattam a szekrényemből egy zoknit, begyúrtam a pizsama nadrágom alá majd lecsúszkáltam a lépcső fokain. Köszöntem a már fent lévőknek majd az asztalról elvettem a reggelimet és leültem Aimo mellé a kanapéra a tévé elé, akinek a lába már a kanapé előtti kis asztalon hevert. Az ölembe vettem a tányéromat és a kábaimat Aimoéira pakoltam és rászegeztem a szemeimet a tévé képernyőjére. Éppen a Spongebob ment, amit mind a ketten száj tátva bámultunk.

- Tetszik az új tetkód. – mondta nevetve a tekintetét még mindig a képernyőn tartva.

- Új tetkó? Mi? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Nem tudom, hogy hol csinálhattad, de ott vagy nem tudják, hogy mit csinálnak, vagy neked van nagyon furcsa ízlésed. – mondta és kinyújtózott a fehér kanapén. Gyorsan kidőltem oldalra, hogy pontosan belelássak az előttünk lévő álló tükörbe.

- Jesszus! Elmúlik egy óra múlva maximum ugye? – fordultam oda a még mindig a reggeli matinét néző bátyuskámhoz egy hatalmas piros vonallal, ami az arcomat szelte ketté.

- Ilyen kérdésre senki sem tud válaszolni. Ezt csak remélhetjük, imádkozom majd érted. – szavalta színpadiasan, miközben a homlokára emelte a kezét.

- Nagyon vicces itt valaki korán reggel, aki a 6+-os rajzfilmeket nézi. – válaszoltam neki vissza egy tizedmásodpercnyi eszmefuttatás után.

- Hogy neked mindig van kész válaszod… De ne hidd, hogy nyertél, ugyanis… - kezdett volna bele a szócsatánkba, de gyorsan félbeszakítottam, miután rájöttem, hogy valaki hiányzik a képből.

- Hol van Haze? Még nem kelt fel? – kérdeztem Kaisára emelve a tekintetem.

- Dehogy, ilyenkor a lustaság mindig alszik… Semmire sem kel fel. – hangsúlyozta ki Aimo a „semmire” szót, és egy félelmetes mosolyt küldött felém.

- Oh, szóval azt mondod SEMMIRE?! – vettem a lapot és nekem is felcsillantak a szemeim. Egyszerre felugrottunk a kanapéról egy-egy párnát fogva a kezünkben és irdatlan gyorsasággal loholtunk fel a lépcsőn. Megtorpantunk Haze szobájának az ajtaja előtt, rendeztük a légzésünket, hogy ne csapjunk nagy zajt. Körbeforgattam a kezeim között a párnát, Aimo az egyik kezébe vette a sajátját és a másik kezét a kilincsre fonta. Amikor az megfordult az ajtóban és a tölgyfa ajtó kivágódott. Két nagy párnát szorongató Haze robbant ki mögüle és ránk támadt. A meglepettségtől ledermedtünk, ezért kiszorultunk a lépcső tetejére. Szerencsére Aimo gyorsan váltott, így ki tudta kerülni és befutott Haze szobájába, én pedig amíg az öccsére figyelt barátnőm elslisszoltam mellette szintén be a szobájába. Felugrottam az ágyra és megpörgettem a kezeim között a párnámat, jelentőségteljes pillantást vetettem Aimora, majd nekitámadtam teljes erővel, mielőtt még Haze beért volna a szobába.

- Hé ember! Te meg mit csinálsz?! - próbálta kinyögni a szavakat AImo, akit gyors mozdulatokkal bombáztam folyamatosan.

- Nem elég nyilvánvaló? Ebben a csatában nincsenek szövetségesek. – mondtam nevetve és folytattam a támadásomat, amíg meg nem érkezett Haze is, aki szintén beszállt öccse elpáholásában. Aimo egy hirtelen mozdulattal leguggolt és kirúgta a lábamat, ami után lerogytam az ágyra. Egy perc leforgása alatt a támadóból vált az megtámadott. Mind a ketten rám vetették magukat és addig püföltük egymást, amíg az egyik párna teljesen ki nem szakadt, és mindenhol tollak szálltak. Kifulladva rogytunk le egymás mellé Haze ágya szélére, de nem tudtunk egyenesben maradni, a nevetéstől egymásra dőltünk, míg végül ki nem terültünk az egész ágyon.

- Hát a reggeli ébresztőtök nem éppen volt olyan hatásos, mint az enyém. Valljátok be, hogy erre nem számítottatok. – mondta nevetve Haze.

- De honnan tudtad, hogy jövünk? – kérdeztem fürkésző tekintettel.

- Hát mindkettőtöket ismerlek, külön-külön sem vagytok angyalok, de aztán ha együtt vagytok… Meg aztán olyan hangosan beszélgettek, hogy simán felhallatszik a szobámba. – mondta kuncogva.

- Nekünk készülődnünk kéne, nem gondolod? – kérdeztem jobbra dőlve.

- De, nekem még nem ártana pár falatot is bekapnom. – mondta Haze, és azzal a lendülettel felpattantunk. Aimo visszadőlt a kanapéra nővére társaságában, aki belapátolt két palacsintát. Gyorsan berohantam a fürdőbe, mielőtt még Haze le tudta volna foglalni, mert akkor legalább egy óráig nem lesz szabad. Felvettem egy fehér-fekete kockás inget egy fekete nadrággal és bőrdzsekivel.  Unokanővérem egy fekete bőrszoknyát egy almazöldtoppal és egy fekete kardigánnal vett fel. Leültem a cipőtartó elé, és magamra rángattam éppen az egyik cipőmet, amikor Aimo megszólított.

- Visszajössz estére ugye? Remélem, hogy nem szándékozol egyedül hagyni. Meghalnék, szóval számítok rád. – mondta miközben felült a kanapén és felkönyökölt a kanapé háttámlájára.

- Persze, nem felejtettem el. Mindenképp itt leszek. – mondtam egy bíztató mosoly kíséretében.

- Ugye nem szándékozod ma még meglátogatni szopott gombóc urat? – kérdezte és kezével hátralapította a tökéletesen beállított haját, miközben úgy vigyorgott, mint egy tejbe tök.

- Egyáltalán nem így néz ki… - mutatványára csak egy szemforgatást kapott. De nem hagyta abba, úgyhogy muszáj volt elnevetnem magam.

- Ahh tényleg nem, elfelejtettem. – emelte fel a mutatóujját, ami várakozásra intett. A másik kezével elővette a zsebéből a telefont és úgy tett, mintha selfiet csinálna, majd rám kacsintott és egy puszit küldött felém.

- Na jó, most igazán meg is sértődhetnék. Ezt felismered? – kérdeztem hetykén, majd kezemmel a fejemen egy háromszöget csináltam, nagy terpeszbe álltam és „világunott” képpel kinyögtem, egy „He”-t.

- Hé…- szólt rám összehúzott szemöldökkel Aimo.

- Mi az, csak nem belenéztél a tükörbe? – feleseltem és kinyújtottam a nyelvem.

- Ez szabálytalan volt. Magadat nem lehet utánozni. – mondta fellengzős hangnembe. Amint látta, hogy ettől leesett az állam, csettintett maga előtt kettőt.

- Kezdesz kijönni a gyakorlatból, nem gondolod? Rád férne a gyakorlás. – és rátámasztotta a tenyerére az állát.

- Tudod, én nem töltöm minden szabadidőmet a tükör előtt állva és beszélgetek magammal, nem úgy, mint egyesek szokták. Jobb elfoglaltságom is akad. – dőltem neki a falnak és felpillantottam az emeletre, hogy Haze elkészült-e már.

- Értem már, miért akarja Cameron, hogy én is veletek menjek erre az üzleti vacsorára. – vetettem egy „én olyat is tudok, amit te nem” pillantást Aimora.

- Mesélj csak nagy tudós, hallgatlak.

- Kell valaki normálisnak is ott lennie, akit be tud az embereknek mutatni, és aki kezelni tudja a hülyeségeidet. – magyaráztam teljes beleéléssel. Ez alatt unokabátyám úgy bólogatott, mintha valami nagy tudományos elméletet tártam volna fel a szemei előtt.

- Ember, aztán a ti kapcsolatotokon nem lehet kiigazodni. A nem tudnám, amit tudok, akkor biztos nem mondanám meg, hogy igazából szeretitek egymást. Nem tudom, hogy jó ötlet-e, ha itt hagylak titeket egyedül. – mondta fej rázva Haze, miközben gyorsan leszaladt a lépcsőn.

- Ne diagnosztizálj, még a végén megfájdul benne a fejed. Menjetek inkább, így is alig van már időtök, hiszen ötkor indul a géped. – jegyezte meg Aimo egy szúrós pillantás kíséretében a nővérének.

- Jól van már, megyünk.  Lilla, úgy érzem, most van rá a megfelelő alkalom, hogy átadjam neked az örökségedet, amivel egész életem alatt tevékenykedtem. Az örökséged pedig Aimo nevelésében rejlik. - szavalta Haze jelentőségteljes arccal.

- Remélem, hogy mire újra visszajövök, kineveled belőle ezt az érzéketlenséget. Nem mondom, hogy könnyű lesz. Lesz amikor, úgy érzed, hogy nincs más út, csak az, hogy feladd, de sose tedd. Mindig állj fel, és küzdj tovább. – tette rá a kezét a vállamra, majd megölelt. Mind a ketten nevetésben törtünk ki. Ez körülbelül tíz másodpercig tarthatott, mert egy összenézés után kísérteties mosollyal az arcunkon Aimo felé közeledtünk.

- N..nem bánthattok, mert akkor feljelenthetlek titeket családi erőszakért. – fenyegetőzött, miközben folyamatosan hátrált a kanapéról, de mi csak folyamatosan közelebb és közelebb mentünk változatlan arckifejezéssel.

- Értitek?! Hagyjatok! – a hangja kétségbeesettbe fordult át, amikor leesett a kanapé széléről a földre, de még ott is folytatta a hátrafele kúszást a szőnyegen. Ez volt a mi esélyünk, amire vártunk és Hazezel egyszerre rávetettük magunkat. Agyon ölelgettük és puszilgattuk Aimot, miközben úgy sipítozott, kapálózott, mint egy újszülött kismalac. Nem sokára sikerült kiszabadulni a szorításunkból és a konyhapult mögé bújt. Kívülről úgy tűnhettünk, mint mikor a négy éves kislányok az oviban akik a szerelmüket üldözik.

- Nyugalom, rám hagyhatod, a képzés első órája pedig ma este kezdődik, az üzleti vacsorán. – mondtam gonosz vigyorral és rákacsintottam a konyhapult mögött meghúzódó Aimora.

- Akkor mi elmentünk, megteszed, hogy a csomagjaimat lehozod az emeltről és lerakod őket a cipős szekrény mellé, hogy amikor visszajövök, a taxis tudja máris bepakolni a csomagtartóba? – kérdezte Haze öccsétől.

- Ne aggódj, már sokkal előbb is ott lesznek. – válaszolta Aimo, a szemei résnyire szűkültek, mintha várna még valami bónusz meglepetést. Azzal kiléptünk az ajtón én pedig egyből tárcsáztam is egy rég nem látott barát számát.

 xo Lilu xo

1 éves a blog!

Sziasztok!

Ez a nap több szempontból is fontos. Most kijelenthetem diadalittasan, hogy ez a blog fennállásának 1. születésnapja és egyben ez a 100. bejegyzés is. Eddig a 23. fejezetig jutott el a történetünk, a jövőre nézve is legalább egy ilyen számot szeretnék kapni. Nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot, de mégis sikerült és ezt csak nektek köszönhetem. Ebben az egy évben, minden előfordult, a kihagyásoktól elkezdve a folyamatos időszakokon át, minden. Elég sok volt a hullámvölgy, de ti nem hagytatok cserben, amit nagyon köszönök. Remélem, a történeten keresztül egy kicsit engem is megismertek, és hogy legalább a szürke hétköznapokba tudok egy kis színt varázsolni ezzel a könnyed olvasnivalóval. Ezen a héten több fejezetre is számíthattok. 

3-ra biztosan ;)

xo Lilu xo

A Dream Comes True 23.

Sziasztok! Remélem, a nagy nyaralások közben sem feledkeztek el a kis blogomról, és egy-egy jó estét varázsolok nektek a részekkel. Jó olvasást és kommentre fel! :3

- Másnap reggel is ugyanaz a felállás fogadott, mint az előző nap. A csodálatos ébresztés sem maradt el. Amint lecsoszogtam a lépcsőn, Kaisa sütötte a palacsintákat. Aimo most is azon a széken ült, mint tegnap, egy piros térd gatyában.

- Jó reggelt mindenkinek!- köszöntem és ledobtam magam az Aimo melletti bárszékre. A mamuszaimat ledobtam a földre, és mezítláb álltam fel a szék fém részére. A talpam a hirtelen hidegre reagálva összegörnyedt.

- Jó reggelt szívem! –köszönt most is mosolyogva nénikém.

- Hey! – mondta Aimo is, aki felállt a székéről és a anyja mellől elvett egy tányért, majd visszaült és elém tolta azt. A tányéron a tegnap már megkóstolt specialitás volt.

- Ez az enyém? – kérdeztem kikerekedett szemekkel, a nem várt szívesség láttán.

- Dehogy, igazából Nutellának csináltam, aki ugye bár kutyaléte miatt, nem ehet agyon cukrozott dolgokat. Szóval add is vissza, megyek, és odaadom neki. – mondta teljesen közönyös arccal.

- Rendben. – mondtam szipogva és odaadtam Aimonak a tálat.

- Jesszus, fejezd már be ezt a kiskutyanézést! A tiéd, csak ülj már le és edd meg! – mondta sóhajtva Aimo és visszafordult az utolsó falat palacsintájához. Én is nekiláttam és miután lenyeltem egy falatot, a mellettem ülő felé fordultam.

- Akkor ugye reggeli után megyünk a pályára? Már alig várom! – mondtam csillogó szemekkel Aimora nézve. Tényleg nagyon örültem, hogy kimegyünk egy kicsit sportolni, mert már egy jó ideje nem mozogtam úgy, hogy azt egy edzésnek lehessen betudni.

- Jobb dolgom is van. Hiányzik az nekem, hogy egy kislányt vigyek egy komoly edzésre?- kérdezte, és felhúzott szemöldökkel még rám is mutatott.

- Én nem is vagyok kislány! Igenis elvihetsz nyugodtan, majd megmutatom én neked, hogy nem vagyok kislány! Olyan gonosz vagy. – soroltam el a válaszaimat ez előbb ért vádakra, majd összekulcsoltam a kezeimet magam előtt és felfújtam az arcomat.

- Tipikus kislányos tünetek. Csak is ők ragadnak le egy témánál. – állapította meg a diagnózist bátyuskám, miközben végigmért.

- Persze, hogy elmentek, hiszen Aimo már össze is pakolta a cuccait, már várta, hogy felkelj. – kacsintott rám Kaisa.

- Anyu! – szólt rá édesanyjára Aimo.

- Szóval van jobb dolgod is mi? – tettem fel a kérdést egy huncut mosollyal az arcomon.

- Ha nem tudnád, az hogy összepakolom az edző cuccomat, az még nem jelenti azt, hogy veled megyek el. Az emberek szoktak lejárni egyedül is, ha nem tudnád… - mondta megforgatva a szemeit Aimo.

- Igen… Aham… Persze, értem én…- mondtam vigyorogva. Az ilyen álvitákból mindig én keveredek ki jól, mert mindketten tudtuk, hogy ez csak színjáték, legalábbis én ezt gondoltam.

- Ah, komolyan elviselhetetlenek vagytok. Egyikőtök rosszabb, mint a másik. Megszánlak, és megengedem, hogy ki gyere velem a pályára, ha ennyire akarod. – mondta és bekönyökölt elém.

- Nah igen, köszönöm a nagy Aimonak, hogy megengedi nekem, a szegénysorból származó leánynak, hogy vele tarthassak a pályára. – mondtam, lepattantam a székről és nevetve meghajoltam előtte.

- Szívesen, ahogy elnéztelek, megesett rajtad a szívem, egyszerűen ez a gyengepontom, a hozzád hasonló emberek megsegítése. – próbálta teljesen komolyan folytatni, de már ő is mosolygott.

- Gyorsan pakoljatok, hogy kint tudjatok lenni, de el is tudjátok kerülni a nagy meleget.  Mostanában sok az ájulásos rosszullét a nagy melegtől. – szakította félbe a kis játékunkat Kaisa.

- Egy pillanat, és kész vagyok. –raktam bele a mosogatóba a tányéromat és felrohantam a lépcsőn. Az edzőtáskámba bedobáltam egy sortot egy piros toppal, meg egy fehér edző cipőt váltás ruhának. A táskát átvetettem a vállamon és úgy mentem ki az szobám ajtaján, mintha puskából lőttek volna ki.

- Aimo hol van? – kérdeztem a nagynénikémet, miközben a hajamat kötöttem össze.

- Kint vár. Érezzétek jól magatokat! – mondta és rám mosolygott.

- Köszi, remélem, hogy meg lesz. És köszönöm a reggelit, nagyon finom volt. – mondtam és búcsúzásképp egy puszit nyomtam Kaisa arcára, majd kifutottam a hátsó üvegajtón. Aimo már kint várt az utcán egy lámpaoszlopnak támaszkodva.

- Ugye nem vártál rám sokat? – kérdeztem aggódó tekintettel.

- De, azt hittem már, hogy itt helyben lefekszem. – mondta és lemutatott az aszfaltra.

- Akkor megnyugodtam, mehetünk is. – mondtam elégedetten és elindultam az egyik irányba.

- Huh? – állt leesett állal Aimo és kitárta a kezeit, hogy nyomatékosítsa, többet várt. -  Ugye nem gond, hogy a pálya a másik irányba van? – tette fel a kérdést és hátulról megfogta a táskám pántját és vele együtt visszahúzott.

- Tudtam én, csak kíváncsi voltam, hogy figyelsz-e rám. – mondtam és meglengettem a mutató ujjamat Aimoi arca előtt.

-  Igen, nyilván, más magyarázat nincs is rá. Természetesen. Na és átmentem a teszten? – kérdezte vigyorogva.

- Hát, mivel a hobbim a hozzád hasonló emberek segítése, ezért igen, azt mondanám, átmentél. – mondtam és megingattam a fejem.

- Oh köszönöm felség. – mondtam és ő is meghajolt, mint ahogy én is körülbelül egy órája.

- Ugyan semmiség. – mondtam, legyintettem és megsimogattam a fejét. Majd összefontam a hátam mögött a kezeimet és odaugráltam a tőlünk két méterre levő kerítéshez.

- Itt is vagyunk. Akkor foci? – kérdezte Aimo rám nézve.

- Nem csinálhatnánk valami mást? Nem szeretnélek máris elverni fociban. – magyaráztam unokabátyámnak, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga lenne.

- Vigyázz, nehogy ránk szakadjon az ég, ilyen hazugságoktól. – mondta és felnézett, mintha tényleg attól félne, hogy bármelyik pillanatban ránk eshetne az ég.

- Mondjuk tenisz? Azt játszottam még sokszor apuval régebben. – ajánlottam fel egy lehetőséget. Kiskoromban apu mindig kivitt a nővéremet és engem a mellettünk nem messze lévő teniszpályára, és megmutatta a sportnak minden csínját-bínját. Az egyetemista éveiben ugyanis csatlakozott az egyetem teniszcsapatához, és igen kiemelkedő teljesítményt produkált és nagyon megszerette a sportot. Így nem csoda, hogy minket is megtanított rá.

- Végül is kölcsönözhetünk ki két ütőt. – mondta elgondolkozva Aimo. Nemsokára így is lett, kikölcsönöztünk két ütőt a velük járó labdával és elfoglaltuk a egyik teniszpályát. A mellettünk lévő padra ledobtam a táskámat és elkezdtem bemelegíteni. Aimonak csörögni kezdett a telefonja. Kihalászta a táskájából és rápillantott a világító képernyőre, majd kinyomta.

- Ki volt? Nem veszed fel? – kérdeztem a nyújtásból rásandítva.

- Nem, nem érdekes. Biztos valaki félretárcsázott. - mondta és visszadobta a táskájának a mélyére a telefonját. Levette a fehér pólóját és a padra dobta, majd felvette az ütőt és a pályán felvette a kezdő pózt.

- Én is felvettem az ütőmet, és a helyemre álltam.

- Készen állsz, hogy elszenvedd életed legnagyobb vereségét? – kérdeztem egy huncut mosollyal az arcomon

- Ne beszélj olyan sokat, inkább mutasd, hogy mit tudsz. – mondta vigyorogva Aimo és a fejével felém bökött.

- Te akartad. – mondtam és feldobtam a labdát a levegőbe és egy csavart mozdulattal elütöttem. Elégedetten nyugtáztam, hogy jó ütéssel indítottam, és hogy Aimo, biztos, hogy nem tudja majd visszaütni. Meglepetésemre, megpörgetve az ütőt a kezében visszaütötte a labdámat.

- Nem rossz. Nem is vártam kevesebbet. – jegyeztem meg nevetve és újra beleütöttem a labdába.

- Megnyugodtam, hogy nem okoztam csalódást. – mondta és a szívére tette a kezét, miközben a másik kezével újra visszaütötte a labdát. Ugyanolyan jól játszott, mint én, sőt még megfordulta fejemben a játék alatt, hogy lehet, hogy direkt rosszabbul játszik.  Eljátszottunk egy két-három órán át, és eközben egyszer sem esett le a labda. A nap tűzött és kezdtem, kicsit rosszul is érezni magam. Jött felém a labda, és egyszerűen már nem tudtam visszaütni és lerogytam a földre.

- Lilla! Jól vagy? – futott oda hozzám Aimo.

- Tessék, biztos vízhiányod van. Tessék, igyál! – nyújtotta felém a vizesüvegét.

- Köszi, ne csinálj belőle nagy ügyet, jól vagyok, csak egy pillanatra megszédültem. – mondtam nevetni próbálva és kiittam a felém tartott üveg felét.

- Frászt akarsz rám hozni?! – mondta Aimo és felsegített a földről.

- Már rendben vagyok. Nyugi, csak egy gyors rosszullét. – mondtam már nevetve és megveregettem a vállát. – tényleg sokkal jobban éreztem magam, a nap erősen tűzött, és egy ideje nem ittam vizet, ez válthatta ki. Amint ittam, sokkal jobban lettem.

- Mármint, tuti, hogy anyu kicsinálna, ha tudná, hogy összeestél, amíg itt voltam veled. – mondta gyorsan hozzárakva az előző mondatához.

- Igen, persze nyilván… - helyeseltem és egy gyors mozdulattal az üveget összenyomtam és a benne lévő maradék víz mind Aimo arcába ment.

- Csak, hogy te nehogy rosszul legyél. – mondtam nevetve és nekitámasztottam a fejem a vállának.

- Te már nem is vagy rosszul. Teljesen jól vagy, ahogy látom. – mondta ő is nevetve és a kezével letörölte az arcát, majd a vizes tenyerével az én arcomat is összevizezte.

- Igen. – felemeltem a fejemet az arcához és elmosolyodtam.

- Szerintem, ennyi elég volt mára, menjünk haza. – mondta Aimo nevetve és megfogva a kezemet, hogy nehogy elessek, felvéve a padról a táskáinkat elindultunk hazafelé. A teniszütőket, pedig a padon hagytuk.

xo Lilu xo

A Dream Comes True 22.

Sziasztok! Itt vagyok egy újabb fejezettel! Remélem, hogy már vártátok és tetszeni fog! Jó olvasást! :)

- Reggel a napsugarai besütöttek az ablakomon és megcirógatták az arcomat. Ennek az emberek többsége örülni szokott, és üdén kel fel, mintha semmi gondja, baja nem lenne. Na, itt van a probléma, hogy én nem ilyen vagyok. Amint megéreztem a beszűrődő fényt az arcomon, morogva fordultam át a másik oldalamra, hogy árnyékban legyek. Két perc múlva, viszont ennek köszönhetően a hátamon éreztem a meleget. Az ágy ablak felöli széléhez gurultam, de elszámoltam magam, és leestem a földre. Odahúztam magam az ablak alá és belekapaszkodtam mindkétfelől a függönybe, és egymás felé összehúztam őket. Ott ahol voltam, ledőltem a szőnyegre és összeszorítottam a szemeimet, annak reményében, hogy még vissza tudok aludni. Ekkor a telefonomon elindult a reggeli ébresztőm.

- Lillácska, ideje felkelni nem gondolod? Lilla! Most azonnal kelj fel, vagy fél percen belül ott vagyok a házad előtt! – hallatszott a telefonomból Isac hangja. Egyik reggel már arra keltem, hogy ez volt beállítva ébresztőként, nem tudom, hogy mikor lophatta el a telefonom.

- Gyere csak, várlak! – kuncogtam még mindig becsukott szemmel. Ha még ez sem volt elég, hogy felkeljek, hát a segítségemre sietett Aimo, mert abban a pillanatban csörtetett be a szobámba.

- Ki az ágyból nyanya! Kaja van! – vágta oda hozzám a szavakat, majd amikor kiment, becsapta maga után az ajtót.

- Nah, ez volt aztán a szép ébresztés. – mondtam magamnak és felkecmeregtem a szőnyegről. Nem értem, hogy miért ilyen ellenséges velem Aimo. Bár az első köszöntéséhez képest, amikor megérkeztem, annál nem volt rosszabb. Most már ez is felkerült a bakancslistámra, hogy Aimoval kijöjjek. A pandás mamuszaimban lecsoszogtam lépcsőn a földszintre, ahol már Kaisa tornyozta két tányérra a palacsintákat.

- Jó reggelt Lilla! – üdvözölt fülig érő mosollyal a száján Kaisa. – Hogy aludtál? Bocsánat, hogy felébresztettelek, de a palacsinta nem finom, ha meg van hűlve. – mondta nevetve és kitett az asztalra legalább tíz féle dzsemet és minden mást.

- Ülj csak le, egy pillanat és adom.

- Köszönöm. – mondtam és rámosolyogtam a nagynénikémre. – Ezért légy áldva! – gondoltam magamban és már a számban éreztem a palacsinták ízét. Elindultam az egyik bárszék felé, hogy felüljek rá, és az utolsó pillanatban mellé ültem.

- Aucs! – mondtam és megfogtam a fejemet, hogy nehogy kimenjen a fülemen keresztül az agyam, mert úgy rázkódott a fejem. Föntről a mellettem lévő bárszékről egy elfojtott nevetés hallatszott. Felnéztem a tulajdonosra, és Aimo bámult le rám röhögve.

- Jól vagy szívem? Nem esett bajod? - dobott el mindent a kezéből és futott oda hozzám Kaisa.

- Nem, ne aggódj, nincsen semmi bajom. – mondtam és elmosolyodtam, hogy biztosítsam nénikémet, hogy megvagyok. Felmásztam a székre és leültem. Kaisa visszament palacsintát sütni, így háttal volt nekünk. Unokatestvérem most, hogy jobban megnéztem, sokkal idősebbnek tűnt, mint legelőször.

- Aztán vigyázz, nehogy véletlenül félrenyeld a palacsintát. – súgtam oda Aimonak egy gonosz mosollyal az arcomon. Tudtam jól, hogy nem ültem volna mellé. Visszahajoltam a palacsintáim fölé és nekiláttam az evésnek.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem és körülnéztem a lakásban.

- Cameron a munkába menet eldobta Haze-t is, most hogy így előbb eljött, el kell még intéznie dolgokat, de azt mondta, hogy megpróbál sietni, hogy tudjatok programokat csinálni. – mondta Kaisa és egy kis tejet vett ki a hűtőből.

- Unokaöcsi? 

- Mi van már? - nézett rám Aimo felvont szemöldökkel.

- Nekem is csinálsz olyat, amit te eszel? – fordultam Aimo felé csillogó szemekkel, aki egy fehér csoki öntetes epres palacsintát evett.

- Persze, hogy csinál neked Lilla, ez Aimo híres neves palacsintája, mindenképpen meg kell kóstolnod. – mondta Kaisa, de eközben mindvégig Aimot szuggerálta.

- Aham… – mondta unottan Aimo és fél perc után hozzám vágott is egy tányért. – Tessék.

- Köszönöm szépen öcsi. – mondtam mosolyogva. Az unokatestvéreknél gyakran hagyom el az első szótagot, anyu rokonainál folyton. Így még közvetlenebb és rövidebb is. Aimo visszahuppant a székre kezében valamilyen kérdőívvel.

- Köszönöm kicsim! Már ideje volt, holnap muszáj leadnom, az edző már tegnap este is felhívott emiatt. - sóhajtott Kaisa, majd elvette fia elől a tányérját és neki állt a mosogatásnak.

- Nilo edző mindenért szétaggódja magát. Ez csak szokásos, látnád a meccs előtt az öltözőben... - mondta Aimo és megtámasztotta kezével a fejét.

- Mit sportolsz? - néztem kíváncsian Aimora. - Egy téma, amiről talán el tudunk beszélgetni. - gondoltam.

- Focizom. - mondta tömören.

- Én is fociztam, de az már kicsit régebben volt. - mondtam nevetve.

- Holnap reggel kimehetnétek a pályára, ha szeretnétek. - ajánlotta fel Kaisa. - Aimonak úgyis mindennapos edzést rendelt el az edző, mert ő a kapitány és jó formában kell lennie, mert mindig az összes meccsen végig játszik. Ha pedig megkezdődik a tanév, akkor a meccsek is. Kicsit megmozgathatnád, már két napot kihagyott. - magyarázta nagynénikém.

- Persze, szívesen. Nekem sem árt egy kis gyakorlás, edzés és emellett meg kicsit együtt tudunk lenni az öcsivel. - mosolyogtam és megütögettem a mellettem ülő hátát. Figyeltem, amint beírja az adatait Aimo és folytattam az imént kapott finomságom megevését. A szemem átsuhant a születési dátuma felett is. Kicsi idő múlva visszakanyarodtam ehhez a számhoz. A szemeim kitágultak, a palacsinta megakadt a torkomon, köhögni kezdtem. Ugyanis a születési dátuma egy nappal előbb volt, mint az enyém.

- Csak nem félrenyeltél? Én a helyedben minden falatot kiélveznék, mert többször nem kapsz. Úgy edd, hogy lehet ez az utolsó palacsinta, amit életedben eszel. - súgta Aimo és egy huncut vigyor terült el az arcán, gondolom észrevette, hogy min akadtam fent. 

- Kész! - mondta Aimo, és felém fordult.

- Hát ezt elhitted Hugi. - súgta, az utolsó szót megnyomta és még jobban elvigyorodott. A mosoly az arcán letörölhetetlennek bizonyult.Majd leugrott a székről és ledobta magát a tévé elé a kanapéra.

- Nem, nem létezik, hogy idősebb nálam. Igaz?– mondtam meglepődve Kaisára nézve.

- De így van, Aimo egy nappal idősebb. Nyugalom, nem tudhattad, hiszen most jársz nálunk először. Emlékszem, hogy egyik nap én mentem be a kórházba, majd másnap már jött is utánam anyukád, egymás melletti szobába kerültünk. Mondjuk kiskorotokban, amíg még Magyarországon éltünk, sokszor voltatok együtt. De akkor még nagyon kicsik voltatok, nem is emlékezhettek rá. - mondta nevetve a nagynénikém.

- Miért hagytad, hogy öcsinek szólítsam mindvégig? - kérdeztem nénikémtől a számmal o alakot formálva.

- Az az egy nap igazából semmi, és olyan aranyos voltál. - nézett rám bocsánatkérően. Tény, hogy eddig csak Hazet és Cameront ismertem személyesen, és sosem került elő Aimo életkora. Négy vagy öt éves lehettem, amikor kiköltöztek Cameronék, így nem nagyon találkoztunk azóta egyedül Haze tudott kijönni néha a tanulmányai miatt.

- Mintha nekem apuék mást mondtak volna. – mondtam és megvakartam a tarkómat. - Azért jó lett volna, ha előbb tudom.– mondtam és egy erőltetett nevetéssel lepleztem, hogy mennyire kínos helyzetbe sikerült kerülnöm. Szép, még azt sem tudom, hogy az unokatestvérem, idősebb nálam, és hogy több időt is együtt töltöttünk.

- Ding-dong! Ding-dong! – szólt a csengő.

- Aimo! Kapcsold ki a tévét és nyisd ki az ajtót Leonak az ajtót! – parancsolt rá Kaisa a fiára.

- Valakit várunk? – kérdeztem megijedve, hiszen még pizsamában ültem az asztalnál.

- Igen, bocsáss meg, elfelejtettem neked szólni, Aimo barátja jön át, hogy segítsen neki a matekban, mert nem lett valami kitűnő az év végije. – mondta nénikém és megingatva a fejét fia után nézett.

- Ha gondolod, megeheted a szobádban a reggelid. – mondta és rám kacsintott.

- Köszi, ez jó ötlet. – mondtam nevetve.

- Én is ezt csinálnám. - mondta már ő is nevetve. Gyorsan megfogtam a tányérom és felrohantam a lépcsőn, be a szobámba. Mikor elfogyasztottam a reggelim, odatapasztottam a fülemet az ajtóra, hogy megtudjam, itt van-e még Aimo barátja. Olyan hangot is hallottam, amit nem ismertem fel, így arra jutottam, hogy még itt kell lennie Leonak. Gyorsan felvettem egy szürke rövidnadrágot, egy almazöld topot és a fa alakú nyakláncomat, amit szülinapomra kaptam Isactől és befontam oldalra a göndör hajamat. Próbáltam minél lengébben öltözni, mivel meg lehetett főni a lakásban. Elvettem az asztalomról a palacsintás tányért és kinyitottam az ajtót. Lassan lesétáltam a lépcsőn és gyorsan elmostam a tányért. A nappaliban bukkantam rá Aimora és a haverjára, Leora.

- A számítógép fölött görnyedtek. A hőmérsékletre tekintettel, Aimon nem volt póló. Ez kicsit meglepett, ezért pár másodpercre lefagytam.

- Köszi bátyus, nagyon finom volt. – mondtam és egy puszit nyomtam Aimo arcára. Erre grimaszolt egyet, majd letörölte az arcát.

- Leo, ő itt a drágalátos unokahúgom, Lilla.

- Lilla, ő itt Leo. – mutatott be egymásnak Aimo unottan.

- Szia, remélem, hogy jóban leszünk. – mondtam nevetve Leonak. Rendes srácnak tűnt. Örültem, hogy Aimo természete ellenére, legalább vannak barátai.

- Én is remélem. - vigyorgott Leo.

- Nah most már elég! Visszatérhetnénk a matekhoz? Legyünk már túl rajta. – forgatta meg a szemeit unokabátyám.

- Hát haver, ezzel a feladattal most engem is megfogtál. Ez a tanár már érettségi feladatokat ad fel nekünk, miközben el sem magyaráz semmit. – mondta Leo.

- Na ez az! Így könnyű… - támasztotta meg a fejét Aimo.

- Segítsek? Ez az egy tantárgy, amit tényleg szeretek és azt hiszem, hogy értem is. – mondtam nevetve és lehuppantam a srácokkal szemben.

- Van más választásom? Már így is leültél. Hátha valamit érsz. – nézett rám Aimo.

- Érzem, hogy te itt és most meg fogod érteni a matekot. – mondtam fellelkesülve. Erre már a homlokát támasztotta. Mindent bevetettem, hogy érthetően elmagyarázzam Aimonak a matek rejtelmeit. Ez idő alatt, már volt, amikor ő is fel-felnevetett, kicsit feloldódott, aminek nagyon örültem.

xo Lilu xo

A Dream Comes True 21.

Sziasztok! Hosszas kihagyás után itt vagyok a 21. fejezettel is. Remélem, még érdeklődtök a történet folytatása iránt. Ha végeztetek az elolvasásával, várom lent a véleményeket komiban. ;) Jó olvasást! :)

- Te most leszóltad a hajam? – kérdezte már ő is röhögve és utánam kezdett futni.

- Én aztán nem, Isten ments. Csak tanácsokat ad a stylistod. – megálltam, és rá kacsintottam.

- Látom, hogy hordod. Tetszik? – kérdezte és a tenyerébe fektette a nyakamon függő medálom.

- Nagyon szép, csak nem tudom, hogy kinek kéne megköszönnöm. Az ágyamon találtam és nem volt rajta semmi aláírás.

- Hát attól függ, hogy hogyan köszönnéd meg az illetőnek, aki adta. Ez egy fontos pontja a dolognak.

- Talán csinálnék neki valami finomat, aztán pedig egy nagyon nagy ölelést adnék neki, talán még valami bónusszal is összekötve. – mondtam és beharaptam az alsó ajkamat, az arcomon egy huncut mosoly bujkált.

- Én, én voltam az. Isac Elliot a nyertes. – mondta nevetve és jelentkezett, mintha az iskolában lenne és a helyes válaszért egy ötöst kaphatna.

- Viszont ez azt jelenti, hogy valaki, járt a szobámban, amíg én aludtam. Azt hiszem, hogy félnem kéne, egy zaklató volt a szobámban. – fejeztem be a mondatomat teljesen komolyan egy aggódó fej kíséretében.

- Most kiderült. Mindig is tudtam, hogy egy zaklató vagy. – mondtam és a szám elé tettem a kezem, mintha meg lennék botránkozva a hír hallatán.

- Nem igaz, csak hülyéskedtem, igazából Danu volt az, tegnap éppen vízért mentem ki, aikor megláttam, hogy éjszaka bement a szobádba. – mondta és nagyokat bólogatott közben, hogy még hihetőbb legyen.

- Ha még ez igaz is lenne, akkor is bűntárs vagy, mivel nem akadályoztad meg. Szóval az a minimum, hogy….

- haza cipellek. – fejezte be a mondatomat nevetve Isac és rám sandított. – Igazam van?

- Nem rossz, nem rossz a nagy Isac Elliottól. – mondtam és megsimítottam az államat, miközben végig mértem Isacet. – ebben a pillanatban felkapott a hátára és úgy indult tovább.

- Már kezdesz alakulni, sokkal jobb az első alkalomhoz képest. – mondtam nevetve, és mint a kiskutyákat szokták megdicsérni, miután valami jót csináltak, úgy simogattam meg én is Isac haját. Amitől egy kicsit fel is borzoltam.

- A stylistom már munkába is állt? Hogy mit nem engedek meg neked, de csak azért, mert ha nem fognálak, leesnél. – mondta hátrasandítva, hogy mit művelek a hajával.

- Igen, gondoltam, hátha ebből a valamiből itt a fejed tetején még valami jót ki lehet hozni, de úgy látom, hogy ez reménytelen. – mondtam lemondóan.

- Vigyázz, hogy mit mondasz. – mondta és elengedett, így lejjebb csúsztam a hátán. Erre nagyon megijedtem és megszorítottam a nyakát és becsuktam a szemeimet. A hirtelen megtörténő dolgoktól, amire nem számítok, frászt tudok kapni, ha még az egy kis semmiség is.

- Csak vicceltem, semmi baj. – mondta, amint megláttam a reakciómat, és a hátáról előrecsúsztatott a mellkasához.

- Ilyet többet ne csinálj, vagy a hajadból csak egy 3 cm marad. – mondtam morcosan és belefúrtam magam a pólójába, miután túléltem az előzőket.

- Rendben, nem lesz több ilyen, ígérem. – mondta Isac és egy puszit nyomott a homlokomra. Mire hazaértünk Isackel az óvodából már be volt sötétedve, Danut és Lizát a fotelben videojátékozás közben találtuk meg. Nagyon bele voltak mélyülve, mivel észre se vették, hogy beléptünk a házba. Nem akartuk őket megzavarni, mivel csak akkor tudtak megmaradni egymás mellett békében, veszekedés nélkül, ha videojátékoztak. Levettük a cipőnket, én mamuszra váltottam, Isac csak zokniban maradt. Amikor beértünk a nappaliba, az ajtón Isac szülei meg a húga léptek be. Képen már láttam őket, így felismertem az ajtónál lévőket, de még sosem találkoztam velük élőben.

- Gyerekek, megjöttünk! – mondták a szülők, míg a cipős szekrénynél álltak. Erre már Lizáék is felkapták a fejüket.

- Szia kicsim. – ment oda Isachoz az anyukája és megpuszilta.

- Szia Liza, Danu? Hogy vagytok? – kérdezősködött a hosszú szőke hajú nő.

- Köszönjük, jól. – mondták egyszerre a videojáték mániások.

- És akkor benned tisztelhetjük, ha jól tudom Lillát ugye? – fordult oda hozzám mosolyogva.

- Igen hölgyem. Örülök, hogy megismerhetem önöket. – válaszoltam, nem tudtam, hogyan szólítsam meg.

- Sokat hallottam már rólad. mondta és Isacre kacsintott. – Szívem, tegezz nyugodtam, már Lizáékkal is megbeszéltem, de nem képesek leszokni a magázásról.

- Rendben, köszönöm. – mondtam nevetve és Isacre sandítottam. Ezután az apukája is üdvözölt, majd végül a húga is. Nagyon aranyos volt, de nagyon ki volt fáradva ezért gyorsan elküldték lefeküdni. Beszélgettünk még úgy egy fél óráig, nagyon közvetlenek voltak a szülei, és mindenről kifaggattak.

- Elnézéseteket kell, hogy kérjem, de hív a munka, érezzétek magatok otthon, örülök, hogy megismerhettelek Lilla. Nemsokára összehozunk egy csajos napot. Rendben? – mondta Isac édesanyja és megölelt, majd intett a srácoknak is.

- Jó éjszakát srácok! – mondtam, mindenki jó éjszakát kívánt, majd mindenki bevonult a szobájába, és minden elcsendesült. Reggel valamikor hajnali öt óra táján kiment az álom a szemeimből. Tízpercnyi reménytelen próbálkozás után feltápászkodtam az ágyról és magam köré csavartam a takarómat. Beleléptem az Isactől kölcsönkapott papucsomba és kicsoszogtam a nappaliba. Megdörzsöltem a szemem, hogy az álmosság utolsó kis maradványait is eltűntessem. Amikor elvettem a szemem elől a kezem, megpillantottam a nappali egyik fotele mögött a padlón Danut, miközben aludt. Egy pillanatig próbáltam kitalálni, hogy vajon hogyan kerülhetett oda, de aztán feladtam a találgatást, hiszen Danuról volt szó. Nála egy ép eszű magyarázatot sem lehet kitalálni. Lábujjhegyen odalopóztam a kanapéhoz és a kezembe vettem a tévéirányítót. Bekapcsoltam és olyan halkra vettem, hogy ne zavarjak senkit, de azért még halljam. Valamilyen csoda folytán még magyar adások is bejöttek. Abba hagytam a csatornaváltogatást a reggeli Spongebobnál. Végig feküdtem a kanapén és magamra húztam a takarómat és elmélyülten kezdtem nézni a kis sárga szivacs kalandjait. Nagyon belefeledkezhettem a Spongebobba, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy Isac összevisszaálló tincseivel azon igyekszik, hogy befurakodjon mögém a kanapéra. Nem szóltam semmit, csak csendben figyeltem az eseményeket, úgy tettem, mintha aludnék. A lehető legfinomabban, legóvatosabban becsúszott a hátam mögé és a fejem búbjára tette az állát.

- Elég jól játszod az alvó hercegnőt. – súgta a fülembe a szavakat. Az ajkai hozzá értek a fülemhez és ettől végig futott a hideg a hátamon. Megfordultam Isackel szembe amilyen csak gyorsan tudtam, ugyanis a kanapé nem bizonyult elég szélesnek, két embernek.

- Baby I like it…- kezdtem bele először halkan, majd egyre hangosan Enrique Iglesias dalába. Felálltam, közben egy pillanatra sem néztem el Isacről. Körbe táncoltam a kanapét nevetve és a szeme sarkából észrevettem a hangzavarra felriadó Danut és a szobából röhögve kijövő Lizát. Liza nem sokáig habozott csatlakozni hozzám. Isac még mindig a kanapéról figyelve és nevetve a tenyerébe temette az arcát, de az ujjai között figyelt. A szám végére érve fejemmel Isac felé böktem és betáncoltam a szobámba. Elővettem a bőröndömből pár cuccot és magamra vettem őket, majd a hajamat megfésültem és készen álltam az indulásra. Már két napja Isacéknál voltunk, így ideje volt már Cameronékhoz is benézni. Miközben a hajamat csináltam, észrevétlenül megállt az ajtóban Isac.

- Szóval készülődsz hazamenni? – kérdezte miközben minden egyes mozdulatomat figyelte.

- Igen, úgy terveztem. Már így is tovább maradtam, mint azt gondoltam. Nem akarok a terhetekre sem lenni. Köszönöm ezt a két napot. – mondtam és kiugrálva az ajtón egy puszit nyomtam az ajkaira. Megöleltem Lizát és Danut, majd kisétáltam a csomagjaimmal az ajtón. Kis idő múlva megérkeztem a rózsákkal körülvett csodaszép ház elé, ami Cameronék birtokában volt, még most is elcsodálkoztam, hogy mennyire szép. Emlékszem, hogy még a repülő úton, azzal szerénykedett, hogy csak egy kicsi kertes házuk van, ne gondolkozzam nagyban. Elmosolyogtam ezen az emléken. Nem csöngettem, mivel nem akartam felverni őket, így kivettem a madáretetőnek álcázott kulcstárolóból a kapu kulcsait és bementem a kertbe. Átvágtam a kiépített úton és kinyitottam a ház ajtaját. Kattant a zár és beléptem a nappaliba, ami most is teljesen letisztult volt, de eközben eleganciát sugárzott.

- Csöndben behurcoltam a poggyászaimat és levettem a cipőimet. Amikor felnéztem a földről és megfogtam a bőröndömet, már a kis családom állt előttem széles vigyorral egymás mellett felsorakozva – kivéve Aimot -.

- Üdv újra itthon drágám! – ujjongott Kaisa, és olyan erősen ölelt meg, hogy azt hittem, kiszorítja belőlem a szuszt is.

- Szia unokahúgi. – nevette el magát Cameron. Ő is megölelt, majd elvette tőlem a csomagjaimat.

- Szia Lilla. – mondta Aimo unottan, és odavánszorgott hozzám megölelni. majd miután újra anyja mellé ért, felsandított rá, mire Kaisa elmosolyodott. Gondolom az érkezésemet, egy órás veszekedés előzte meg.

- Sziasztok! Köszönöm szépen, de nem kellett volna engem így várni, nem akarom felforgatni az életeteket. – mondtam mosolyogva, de örültem nekik, és látszott rajtuk, hogy tényleg örülnek neki, hogy itt vagyok, nem csak azt mondják.

- Lillus ne is mondj ilyeneket, és emellett… - mondta és sejtelmesen a mellettem lévő fürdőszoba ajtajára sandított, de nem történt semmi.

- EMELLETT…- mondta kicsit hangosabban és nyomatékosítva a betűket Kaisa miközben még mindig az ajtót szuggerálta.

- Bocsi, itt vagyok! – hallatszott az ajtón belülről, ami egyszer csak kirobbant és valaki a nyakamban landolt. A hatástól kicsit megrendültem, majd megkapaszkodtam a bőröndömben. Amint sikerült megnéznem az illetőt…

- Lidy! – szorongatta meg a nyakam a rövid barna hajú lány.

- Neked is szia Haze! Hát te, itt? – mondtam már nevetve és viszonoztam az ölelését.

- Nem régen jöttem haza Angliából, most már hivatalosan is készíthetek videoklipeket, csinálhatok fotózásokat. Apu és anyu mesélték, hogy nálunk vagy és maradsz egy ideig, úgyhogy gondoltam, nem maradok még ott, hanem inkább hazajövök, hogy találkozzunk. Annyira örülök.

- Meg is sértődtem volna, hogyha nem látogatsz meg. Mikor is láttuk egymást utoljára? – kérdeztem még mindig nevetve.

- Talán amikor kiküldtek minket a vidámparkból, mert azt állították, hogy lehánytam a főnököt, amikor odahívattam, hogy nem megfelelő az ellátás. – mondta mire mind a ketten a földön fetrengve nevettünk. Haze volt az a személy, akit már a testvéremnek tekintettem, pedig unokatesók voltunk, de egyben a legjobb barátom is volt. egy és fél éve kiment Angliába tanulni, azóta nem találkoztunk, de most már itt van, úgyhogy a dolgok más irányt vesznek.

xo Lilu xo

Eltűnés = Visszatérés

Sziasztok!
Tudom, hogy nagyon rég jártam erre, és szeretném megköszönni, hogy olvastátok a A Dream Comes True nevezetű kis agyszüleményemet. Remélem végig élveztétek, és a vége felé nem hanyatlott az írásom. Lenne pár kérdésem. Egyenlőre még nincsen ötletem hozzá, és nem is vagyok benne teljesen biztos, de szeretnétek folytatást a sztoriból? De csak akkor kezdem el, ha lenne rá igény, mert sokan kértétek a folytatást. Persze nem olyan gyakran jönnének ki a részek, mint eddig. De én is szeretnék már újra belemélyedni a kis fantázia világomba. És ha nem akkora megterhelés szeretnék a blogon pár visszajelzést, komiban. :)) Remélem, hogy nem haragszotok a kis eltűnésemért. Én is mint a sakura, egy ideig eltűnök, de most teljes akkumulátorral visszatértem. :D

xo Lilu xo

A Dream Comes True Külön Kiadás

Sziasztok! Remélem, hogy végül mindenkinek jól telt a Valentin napja ^^ Hoztam egy Külön fejezetet, remélem, hogy ez is tetszeni fog. Ha tetszett, ne felejtsetek el komizni, szavazni :3

A buli után sietősen összepakoltunk és kisiettünk a reptérre, ugyanis lejárt a koncert, visszautaztunk Finnországba. Hajnali egy óra után nem sokkal érkeztünk meg, és mindenki szétszéledt a lakása felé. Már csak négyen álldogáltunk a Finnországi reptéren, Liza, Dani Isac és én.

- Hány óra van? – kérdeztem álmosan és alig bírtam nyitva tartani a szemeimet.

- Hajnali fél kettő. – nézett Danu a telefonjára.

- Ilyenkor hívjam fel Cameronékat? Nincs szívem felébreszteni őket. – mondtam két ásítás között.

- Akkor miért nem alszol nálam? Mármint van elég vendégszobánk, elférsz még erre az éjszakára és reggel majd hazamész. Úgyis mindjárt állva elalszol. – nézett mosolyogva Isac.

- Egy pizsama party Isacéknál? Én benne vagyok. – mondta Danu és belebokszolt a levegőbe.

- Ezt én sem hagyom ki. – mondta Liza is teljesen fellelkesedve a pizsama party hallatán.

- Ha mindenki jön, akkor rendben. – mondtam nevetve, már amennyire az álmos arcomtól kitelt.

- Hát persze, már akartam is szólni, hogy miért nem jöttök ti is… - mondta halkan Isac. Beültünk az addigra a reptérre érkező autóba és elindultunk az Elliot rezidencia felé. Valamikor hajnali kettő felé érkezhettünk meg, már amire a kiszűrődő hangokból következtettem, mert teljesen kómásan szálltam ki a kocsiból és lépkedtem fel a lépcsőkőn. Az út alatt Isac ölébe tett pulcsira hajtva a fejem elaludtam. Mindegyikünk bement egy szobába. Én szó szerint levetettem magam az ágyra. Becsukott szemekkel kotorásztam a táskámba és valahogy sikerült felszenvednem magamra a pizsama gatyámat és egy topot. Miután végre készen lettem, szomjas lettem. Kibotorkáltam a szobából és a csap felé vettem az irányt. Nem akartam senkit sem felverni, ezért önkiszolgáló üzemmódba kapcsoltam. Sikerült a vizet magamra borítanom, amitől az egész topom csurom víz lett. Erre Isac jött elő egy fogkefével a kezében.

- Mi történt? – kérdezte és végig nézett rajtam.

- Gondoltam, így sokkal gyorsabban vehetek egy hideg zuhanyt. – próbáltam viccelődni, de már ehhez is álmos voltam.

- Kölcsönadjak egy pólót? – kérdezte a kezében a fogkefével, és elzárta a mögöttem még mindig folyó csapot.

- Azt megköszönném. – mondtam mosolyogva. Isac eltűnt az egyik szobában és egy feket pólóval a kezében tért vissza.

- Tessék. – nyújtotta felém.

- Köszi szépen. Jó éjszakát! – elvettem a pólót és visszaindultam a szobámba.

- Jó éjszakát Lilla! – A szobámban gyorsan átvettem a vizes topot a fekete pólóra, ami egy kicsit lógott rajtam. Felkötöttem lófarokba a hajam és bebújtam a takaró alá. A pólóból Isac jellegzetes illata áradt. Feljebb húztam a lábaimat és álomba szenderedtem. Amikor reggel felkeltem, egy kis fehér doboz volt az ágyam végében. Odamásztam hozzá és kinyitottam. Egy kis kártya esett először ki belőle. A kártyán a Boldog szülinapot! felirat díszelgett. A dobozban egy lánc volt, rajta egy kis fát ábrázoló medállal, aminek a levelein ékkövek voltak és a törzsén ki volt vágva egy szív. Kiszedtem a dobozból és felvettem. Halkan lenyomtam a kilincset, nehogy valakit felébresszek. Átléptem a szoba küszöbén és a konyhában, ami a szobámmal szemben volt, valaki már álldogált. Közelebb mentem és mosolyogva leültem az egyik bárszékre.

- Jó reggelt! – mondtam és a hangomra összerándult a konyhában serénykedő Isac.

- Jó reggelt! Már fent is vagy? – fordult hátra hozzám egy serpenyővel a kezében.

- Mint ahogyan látod. – kuncogtam.

- De neked még nem szabad fent lenned. Ne nézz ide! – mondta gyerekes titkolózással Isac.

- Most hogy ezt mondtad, egyre jobban fog érdekelni, hogy mit rejtegetsz. Köztudottan korán kelő vagyok. – mondtam a nyakamat nyújtogatva, hátha meglátom, mire készülődik a még pizsamában álldogáló szakács.

- Ne is próbálkozz. Csak adj egy percet. – nézett rám kiskutya szemekkel, amit nem tudtam visszautasítani. Duzzogva ültem vissza a székre és figyeltem, ahogy sürög-forog a konyhában. Majd egy tállal a kezében odafordult hozzám és elém rakta. Zavarában egyik lábáról a másikra állt.

- Jó étvágyat! – mondta nevetve és egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.

- Teljesen elfelejtettem, hiszen Valentin nap volt. Mondjuk nem mintha én annyira másnak tartottam volna a többi naptól, inkább mindig azt mondtam rá, hogy a pároknak normális napokon is ugyanolyannak kéne lenniük, mint ezen a napon, ez inkább a boltoknak jó. Bár azért egy kis több figyelmesség azért nem árt. Elmosolyodtam, és amikor bármit is tudtam volna reagálni, kivágódott egyszerre a mellettünk lévő két szoba ajtaja. Liza és Danu lépett ki rajtuk, mind a ketten nem rég kelhetek fel, mert az ásítások és a nyújtózkodások erre utaltak. Lehuppantak mellém a bárszékre és megcsodálták a reggelimet.

- Ugye ilyet én is kapok? – kérdezte Liza.

- Persze, Danu mindjárt csinál. – jelentette ki nevetve Isac. – csak az első sikerült ilyenre, a másodiknál már biztos felgyújtanám a házat.

- Danu, én bízok benned, hajrá. – tette Danu vállára a kezét Liza. Gyorsan belapátoltam a reggelimet, majd belettem a mosogatóba a tányéromat.

- Köszönöm, nagyon finom volt. – mondtam a mellettem nem messze ácsorgó Isacnak, aki amíg ettem feszülten figyelt, hogy hogy sikerült a munkája, majd egy puszit nyomtam az arcára.

- Szeretnélek valahova elvinni. – suttogta a fülembe, amitől egy pillanatra kirázott a hideg, hogy a meleg leheletét magamon éreztem.

- Rendben, de biztos jó, hogyha itt hagyjuk őket kettesben? – kérdeztem és nevetve Danura és Lizára néztem, akik éppen veszekedtek azon, hogy Danu nem tud egy normális rántottát sem csinálni.

- Anyuék mindkettejüket ismerik, szóval ha meg akarnák ölni egymást, akkor majd ők szétválasztják őket. – mondta kuncogva.

- Akkor adj tíz percet. – mondtam mosolyogva és sietve beszaladtam a szobámba. Magamra vettem egy fehér csipkés szoknyát és egy almazöld pólót, hozzá pedig egy fehér cipőt. A hajamat oldalra lazán befontam és kész is voltam. Átsétáltunk egy parkon és egy óvoda előtt álltunk meg.

- Ide szoktam jönni, hogyha van egy kis szabadidőm és nem akarok a tömegben lenni, vagy csak el szeretnék szakadni egy kicsit a külvilágtól, egy kis nyugalmat keresve. Itt voltam én is óvodás. – mondta Isac, amikor kinyitotta az ajtót. Amint beléptünk egy seregnyi gyerek futott oda hozzánk.

- Isac bácsi! Isac bácsi! – üvöltötték egyszerre a gyerekek. Volt köztük kisebb, nagyobb, nagyon régen jártam már óvodában.

- Isac bácsi, ki ez a szép néni veled? A feleséged? – kérdezte az egyik kislány.

- Nem, ő nem a feleségem. – mondta nevetve Isac.

- Mi a neved szép néni? – kérdezte egy másik kisfiú a tömegből.

- Lilla. – mondtam nevetve és leguggoltam hozzájuk. A tömeg mögül egy idősebb nő jött elő és elmosolyodott, amikor meglátott minket.

- Hát megjöttél Isac? A gyerekek már nagyon vártak. És ki ez a szép leányzó, akit magaddal hoztál? – kérdezte a nő, miközben megölelte Isacet.

- Ő itt Lilla. – mutatott be Isac.

- Oh bocsáss meg drágaságom, én Sofia néni vagyok. – mondta és engem is megölelt.

- Gyertek beljebb. – invitált beljebb minket Sofia.

- Gyere Isac bácsi, versenyautózzunk! – kiáltotta egy kisfiú nevetve, mire Isac felkapta a hátára és kocsi hangot kiadva futott be vele az egyik szobába. Az összes kis gyerek utánuk futott, csak egy kislány maradt kint, aki megállt velem szembe.

- Lilla néni nagyon szép a hajad, olyan, mint a barbiemnak. – mondta és csillogó szemekkel végig húzta a kezét a hajamon. Erre elmosolyodtam és megfogtam a kislány kezét.

- Varázsoljunk neked olyan hajat, mint a hercegnőké? – néztem rá.

- Igen, igen! Menjünk! – mondta lelkesen és megragadta a kezemet, majd behúzott magával. Amíg én a lányok haját fontam meg, hogy hercegnővé váljanak, Isac a fiúkat tanította az autóversenyzésre. A gyerekek imádták Isacet és látszott rajta, hogy ő is nagyon szereti őket, és tud is bánni velük. Aztán elköszöntünk a gyerekektől, akik alig akartak elengedni, csak is úgy sikerült elszabadulnunk, hogy megígértették Isackel, hogy mindenképpen legközelebb újra elhoz magával.

- Nagyon aranyosak! – mondtam, miután becsuktam magam után az ajtót és mosolyogva visszagondoltam az elmúlt óra eseményeire.

- Igen azok, ameddig nem döntenek le a földre a lányok, hogy kisminkeljenek és megcsinálják a hajadat. – mondta nevetve.

- Kár is lenne a te jól belőtt hajadért. Most már még jobban bírom őket. – mondtam röhögve és elkezdtem futni a hazavezető út felé.

- Te most leszóltad a hajam? – kérdezte már ő is röhögve és utánam kezdett futni. Ez volt az eddigi legszebb Valentin napom.

xo Lilu xo

A Dream Comes True 20.

Sziasztok! 

Egy kis kihagyással, de megérkeztem a kerek huszadik résszel is. Csak azt szeretném mondani, hogy köszönöm hogy nyomon követitek a története, és remélem, hogy ezzel a résszel sem okozok csalódást. Ha valamilyen  helyesírási hiba van benne, akkor nézzétek el nekem. Örülnék a komiknak, a szavazatoknak és a rendszeres olvasóknak is. ^^

- Úristen! Te egyszerűen csodálatos vagy. – mondta végig nézve rajtam Liza.

- Hát köszönöm. – mondtam nevetve és megöleltem.

- Hova rejtetted a profi átalakító csapatodat? Nekem is kell egy ilyen csapat. – nézett át a vállam fölött, hátha rátalál az emlegetett csapatra.

- Kislány, így el fogod halászni előlem a srácokat. – mondta egy rosszalló pillantás kíséretében, de nem bírta sokáig és elnevette magát.

- Akkor mehetünk? – kérdezte Danu és az ajtó felé mutatott.

- Igen. – mondtuk Lizával magabiztosan. Gyorsan beraktam a fontosabb dolgokat a táskámba és már kint is voltunk a szállodai szobánkból. Kiszálltunk a taxiból, ami egy rozoga ház előtt állt meg.

- Tényleg itt lesz a buli? – kérdeztem ledermedve és rámutattam a házra.

- Nem, igazából mi oda megyünk. – fogta meg Danu a csuklómat és szemben lévő házra irányította a kezem.

- Tényleg itt lesz a buli? – tettem fel újra ugyanazt a kérdést, de most egészen más okból. Ugyanis a szemben lévő épület egy csodálatos fehér ház volt kivilágítva.

- Mégis mi milyen buliba jöttünk? – néztem a hátam mögé a két buli felelősre, de egyiküket sem találtam ott, ahol két másodperccel ezelőtt voltak. Forogtam egyet a tengelyem körül és a ház ajtaja előtt toporogva bukkantam rájuk. Odasiettem én is hozzájuk.

- Szóval hova is hoztatok engem? – kérdeztem nevetve és Danu vállára tettem a kezem.

- Majd meglátod. – mondta mosolyogva, mikor kinyílt az ajtó előttünk. Egy számomra ismeretlen srác állt meg az ajtóban, és amikor ránk nézett, felderült az arca.

- Danu, Liza! – mosolyog rájuk. – És persze itt van a kedvencem, Lilla is. – mondta és megölel.

- Bemehetünk? – kérdezi Danu és felnevet.

- Bocsi, gyertek csak be, már csak rátok vártunk. – magyarázta a srác és beljebb tessékelt minket.

- Danuka! – jött a házból több ezernyi lány hangja, ahogy Danu nevét kiabálták hosszasan elnyújtva.

- Ez most komoly? – kérdeztem felvont szemöldökkel és a tekintetemet Danura szegeztem. Meg sem várva a választ, Liza is megszólalt.

- Már csak azt nem értem, hogy mi miért vagyunk itt. Mert Mr. Szoknyavadász úrfinak, ahogy látom, úgy is van társasága. – mondta szúrós szemekkel barátnőm.

- Nem, ezt ti teljesen félreértitek, mint ahogyan sok mindent a mai nap folyamán. Azért hoztalak titeket magammal, hogy megvédjetek. – mondta egy kis félelemmel a szemében és közben folyamatosan körbe nézett a házban.

- Hogy mi?! – kérdeztük egyszerre Lizával.

- Danuka! Hol vagy már? Láttuk, hogy bejöttél. – már egyre közelebbről hallottuk a lányokat.

- Bújtassatok el! Nem vagyok itt. Rendben? – nézett ránk Danu, gondolom egy igenre várva. Egymásra néztünk Lizával és elnevettük magunkat, egymás vállában kapaszkodtunk meg, hogy nehogy a padlón végezzük. Danu mögénk bújt és mikor felnéztünk, egy lány állt előttünk.

- Sziasztok! Nem láttátok véletlenül Danukát? – kérdezte tőlünk, miközben végig mért minket. A lány egy feszülős vörös ruhában volt, és legalább öt kiló festék volt az arcán. Amennyire csak tudtam visszafogtam magam a nevetéstől. Hátrébb dőltem egy picit, hogy lássam Danut, aki mögöttünk ácsorgott berogyasztott lábakkal, hogy ne látszódjon ki.

- Nem tudom, hogy mi a bajod vele, szerintem nagyon kis visszafogott, aranyos lány. – jegyeztem meg direkt hangosan, hogy a lány is hallja, de már nem bírtam ki nevetés nélkül. A lány nyilván észrevette, mert igyekezett kikerülni minket.

- Ezt még egyszer visszakapod! – kiáltotta Danu, mert próbált a lehető leggyorsabban elkerülni a lány közeléből.

- Ezt azért, amiért ilyen jó fej vagyok. – dobott oda nekem egy CD-t. – Ez nem hazudik. – kiabált tovább, majd eltűnt.

- Ezt jól csináltad csajszi. – mondta Liza röhögve és lepacsiztunk. – Mi van azon a CD-n?

- Nem tudom, most látom először. – mondtam zavartan és megforgattam a kezemben az említett tárgyat.

- Most hogy így ketten maradtunk, nem megyünk felfedezni a helyet? Hátha találunk valamit, amivel le tudjuk játszani ezt is. - mutatott Liza a kezemben levő CD-re.

- Akkor gyerünk. – mondtam nevetve és belekaroltam a barátnőmbe. Amíg bóklásztunk a házban, egyre jobban ledöbbentem, több okból is. A ház egyszerűen gyönyörű és hatalmas volt, és a vendégsereg fele, amikor arra mentünk rám mosolygott és megölelt.

- Ez az egész kezd egyre bizarrabb lenni. – mondtam és összehúztam a szemeimet.

- Az tuti. Mindenki úgy viselkedik, mintha egy kór terjed, ami abból áll, hogy téged kell akaratlanul ölelgetni. Vagy csak van valami az italban. – mérte fel a helyzetet nemes egyszerűséggel Liza.

- Szerintem az emeleten biztos van valamilyen használható lejátszó. – mutattam a lépcsőre.

- Ha nem is, de biztos, hogy kevesebb megfertőzött ember van odafent. – nézett rám barátnőm. Felsiettünk a lépcsőn és találtunk egy üres folyosót. Megálltam egy ajtó előtt. Az ajtóra a „Engedély nélkül tilos a belépés” mondat volt felvázolva.

- Nem hiszem, hogy be kéne mennünk, végül is ez egy másik ember háza. Keressünk egy másik szobát inkább. – kezdtem bizonytalanul még mindig az ajtót nézve.

- Most ugye viccelsz? Itt egy szoba és mi bemegyünk rajta. – jelentette ki Liza ellentmondást nem tűrő hangon. Körülnéztünk a szobában, egyből le lehetett venni, hogy egy fiú szobájában voltunk.

- Akkor keressünk egy lejátszót. – állt neki Liza a keresésnek. Nem nagyon hallottam az előző szavait, inkább a szobát figyeltem. Az ágy fölött képek díszelegtek. A szoba sarkában pedig egy gitár pihent. Az íróasztalon ezernyi összegyűrt lap, a másik fele pedig a kukában. Felültem az ágyra, hogy jobban szemügyre vehessem a képeket. Nagyon szép dolognak tartottam, hogyha valaki ilyen gondosan őrzi az emlékeit. Amikor megnéztem jobban a képeket, egy kis időre lefagytam. A képeken ugyanis Liza, Danu, Isac és én voltam. Olyan fotó is volt köztük, amire nem is emlékeztem, amin ketten voltunk Isackel.

- Itt van, megtaláltam a lejátszót! – mondta nagy lelkesedéssel Liza.

- Rendben, akkor rakjuk be. – mondtam, levettem az előbb nézett képet a falról, és beletettem a táskámba.

- Na, hozod már?

- Igen, tessék, itt van. – adtam oda barátnőm kezébe, aki már be is kapcsolta a tévét.

- Ez csak egy hangfelvétel. – mondta és leült a padlóra. és mind a ketten feszülten figyeltünk.

- Na, szia te lány. Gondoltam, hogy jobb lenne ezt meghallgatnod az előtt, hogy bármi rosszat is gondolnál a mi kis énekesünkről. Tegnap miután megláttuk Isacet az utcán Taimival és te elfutottál, én beszéltem Isackel. A telefonomon valami benyomódhatott, mert amikor visszamentem a hotelbe, a telefonomon megjelent egy hangfelvétel. Szóval nem akarok az érdekében semmit sem szólni, mert még azt hinnéd, hogy ellened vagyok. Talán a telefonnak hinni fogsz. A tegnapi beszélgetésünk.

- Hé Isac, haver, mégis mi volt ez az előbbi? Eszednél vagy?

- Mit kerestek itt? Nem megkértelek, hogy ne gyertek errefelé Lilla érdekében?

- De igen, csak Lilla elkezdett futni Julieval és nem tudtam már megállítani őket.

- Szóval mi volt ez az előbb? Nem tudom, hogy mit gondoljak. Innen, ebből a szemszögből eléggé egy csóknak tűnt, amit nem csak én láttam.

- Ez most mind Teemu miatt van. A francba… Hogy menne oda, ahova most éppen kívánom… Azt mondta, hogy a koncerten való viselkedésem elfogadhatatlan, és hogy ettől csökkeni fog a rajongóim száma. Csak úgy tehetem jóvá, ha elviszem Taimit, mert az apja eléggé befolyásos, ha vele látnak az emberek, akkor minden rendben lesz, és nem rúgja ki a csapatból Lillát. Azt hiszem jobb lesz, ha egy másik támogatót keresek. Elköszönésképp arcon pusziltam volna, de hát neki meg sikerült nem arcra adnia, amikor nem figyeltem.

- Na ezt hívják szar helyzetnek, azt hiszem. Ahelyett, hogy megvédted volna Lillát, ahogy akartad, inkább most jól összetörted.

- Végre sikerült levernem a kettőnk között lévő falat és most meg ez… Azt hiszem sikerült életem legnagyobb hibáját elkövetnem.

- A hangfelvételnek vége lett. Liza felém fordult és látta, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon.

- Jól vagy? – kérdezte. Én is felé fordultam, de nevettem.

- Nem tudok kiigazodni rajtad, de a nevetés sokkal jobban áll, mint a sírás, ebben biztos vagyok. – mondta, rám kacsintott és megölelt. Az a srác lépett be az ajtón, aki beengedett a házba.

- Na, végre! Mindenki csak rátok vár. Gyertek! – mondta megfogta a karomat és levezetett a lépcsőn ki a medencéhez, ahol mindenki egy nagy körben állt. A kör szétnyílt én pedig a közepére kerültem.

- Boldog szülinapot! – kiabálta mindenki és megrohamoztak ölelésekkel. Pár perc múlva enyhültek a szorítások és újra egy kör keletkezett.

- Uh.. Srácok, nagyon köszönöm. Be kell, hogy valljam, teljesen kiment a fejemből, hogy ma van a szülinapom. Egyáltalán nem értettem, hogy miért ölelget mindenki. – nevettem el magam kínosan.

- Ha nem gond, akkor láthatom végre a házigazdát? – kérdeztem bizonytalanul, miközben a tömeget kémleltem. Ekkor a velem szemben lévő oldalon a kör szétnyílt és Isac lépett be a körbe egy tortával és egy gitárral a kezében. Átnyújtotta a tortát és felcsendültek a dal első akkordjai. A First Kiss akkordjai szóltak. A dal felénél, már mindenki énekelte vele. A számnak vége lett, megállt előttem és mélyen a szemembe nézett. Én álltam a tekintetét.

- Ezt azért, mert meg akartál védeni, ahelyett, hogy szóltál volna nekem a dologról. Meg azért, mert ilyen vagy. – mondtam és egy hirtelen mozdulattal kivettem egy darabot a tortából és szétkentem az arcán. Erre mindenki felhördült. Isac elmosolyodott, ahogy én is, közelebb léptem a talpig tortás sráchoz, alig pár centi volt az arcaink között. Majd lassan rátapasztottam ajkait az enyéimre, és lassan a tömeg is szétoszolt. Elszakadtunk egymástól, hogy levegőt vehessünk. Neki döntöttem a homlokomat az övének és a csokoládébarna szemek összeolvadtak az égszín kék szemekkel.

- Ennyivel még nem úsztad meg, ugye tudod? – kérdeztem mosolyogva. Legbelül pedig olyan valamit éreztem, amit nem lehet leírni, talán az a legjobb megfogalmazás, hogy pillangók repkedtek volna a hasamban.

- Valahogy éreztem. – mondta Isac nevetve. Meglöktem a mellkasát és egyenesen a medencébe zuhant. Kisebb fuldoklás után feljött a víz alól, majd a bokámnál fogva maga után rántott. Mire mindenki belevetette magát a vízbe.

- Most nézd mit tettél a ruhámmal. – mondtam gyerekes duzzogással a hangomban.

- Te meg összetortáztad az arcom, azt hiszem, az enyém súlyosabb. – a nyaka köré fontam a karjaimat.
- Én nagyon szeretem az eperhabos tortát. – mondtam nevetve és újra megcsókoltam.

Facebook csoport

xo Lilu xo