5.fejezet

Itt van a gólyatábor folytatása. :D Azt hiszem lesz benne egy kis meghökkentő dolog. ;)
Várom a véleményeket,mert ha nem tetszik,akkor van egy másik változat is.Akkor lecserélem,de azért remélem tetszeni fog.
Jó olvasást kívánok!

Az éjszaka nappalra fordult.A táborozók még az édes álmukat aludták,mikor a nap már éppen feljött és a senseiek nem várt szobaszemlét tartottak.Ugyanis ez volt a kedvenc elfoglaltsága a Saotome igazgatójának.Rejtélyeket felkutatni és leleplezni mindenkit.Mindig mindenről tudott,így nem maradt előtte semmi sokáig titokban.Ezért utasította a senseieket,hogy nézzenek körbe a táborban.Szépen sorban mindenkihez benyitottak és körbenéztek. Otoyaék faházán volt a sor.
-Gyerekek!-kopogtattak a faház ajtaján.
Erre a hangzavarra Otoya felébredt.Ekkor észrevette,hogy Kaori a karjai közt van. Tokiyának megesett a szíve Kaorin,hiszen látta,hogy ő még alszik és hogyha elkapják itt....
-Egy pillanat,csak átöltözünk!-mondta Otoya háztársa Tokiya.
-Kaori kelj fel!-keltegette Otoya Kaorit. Kaori erre megmozdult és lassan feltápászkodott.A fiú gyorsan elmondta neki a szituációt és egy ötletre várt Kaoritól.
-Rendben.Kitaláltam.-mondta Kaori nagy magabiztossággal.
Megfogott egy kis kosarat,amit talált a faházban és elindult kifelé az ajtón.
                                                                               ****
-Bocsáss meg Hana-chan,hogy félbeszakítalak,nagyon szeretném végighallgatni az álmodat,de holnap lesz ugye a felvételi és le kéne feküdnöm.Ezek szerint megint bejött a megérzésem,hogy rémálmod lesz a felvételi vizsgák előtt.Ennyire ne izgulj miattam.Már úgy is túl vagyunk rajta és nem történt semmi.Majd meghallgatom később.Rendben?Amúgy miért 3.személyben beszéltél rólam és saját magadról?És be is mutatkoztam az álmodban?

-Nem tudom,így könnyebb volt mesélni.Igen,bár nem minden stimmel veled kapcsolatban.

-Na mindegy.Jó éjszakát!Aludj jól és ne aggódj miattam,rendben leszek.
-Jó éjszakát Kaori-chan!Ne szúrd el az első napod!
-Azzal letettem a telefont.Ennek a Hana-channak aztán igazán nagy a képzelőereje.Bár voltak benne eléggé rám jellemző dolgok.Be kell ismernem.Lazán hanyatt vetettem magam az ágyamon. Hana-chan álma az már egy másik történet.Majd legközelebb azt is elmesélem,viszont most az én kis életemmel szeretnélek megismertetni titeket.

Most pedig bemutatkozom ismét.Kasai Kaori a nevem.Be kell ismernem,hogy szeretem,amikor igazam van.Viszont akár egy napig is tudok vitatkozni egy illetővel,hogy bebizonyítsam,hogy nekem van igazam.A világon-a családom után-a legjobban szeretem és tisztelem a barátaimat.Nem szeretem,sőt túl enyhén fogalmaztam.Gyűlölöm,ha egy barátomat,különösen ha a két legjobb barátnőim közül az egyiket piszkálják,szivatják vagy hasonlók. Hana-chan a két legjobb barátnőm közül volt az egyik és a másik Tomo-chan volt.Ők  a világon mindent tudtak rólam és úgy ismertek,mint a tenyerüket.Szóval Ilyen alkalmakkor mindig ösztönösen kinyílik a bicska a zsebemben és gondolkodás nélkül cselekszem.Ezekben az esetekben kicsit forrófejű vagyok.Ezt tudom,is de valahogy nem tudom kontrollálni magam.Ne érts félre nem vagyok egy nagy verekedős,agresszív és egy nagy erőt fitoktató,csak megvédem a barátaimat.Nem tagadom,értük akár verekedem is.Persze ez csak ritkán fordul elő.Ki nem állom még az egoista,az orrukat fenn hordó embereket,akik azt hiszik,hogy magasabb rendűek a többieknél.Az eddigi nyolc általános alatt végig kitűnő voltam.Bár a tanulás egyáltalán hoz lázba.Sokkal inkább a zene és a sport köt le.Nyolc éve zongorázom és két éve gitározom.Szeretek énekelni,de nem nagy közönség előtt.Ez amolyan dolog,amely csak az enyém.Nem minden sportot szeretek,de egyenesen az életem része már a kosárlabda.A 172 centimmel elég magas vagyok a lányoknál.Az általánosban 5.-ben kezdtük el barátnőimmel a kosarazást.Én egy évvel előbb mentem első osztályba,mint az átlag gyerekek,így egy évvel tovább is kosaraztam a barátnőimnél.Ugyanis meg volt szabva,hogy meddig engedni meg a korunk.Engem már 5.-ben is a nagyokhoz tettek,mert a tanár úgy gondolta,hogy elbírok vele.Na nem akarok felvágni,de elég jó is vagyok benne.Ez azért is lehet,mert a kihívás utáni vágyam és a megfelelési kényszerem mindig arra késztet,hogy gyakoroljak és gyakoroljak.Ha nincs kihívás hajlamos vagyok arra,hogy lazára vegyem a dolgokat.Gyorsan tanulok és általában nem sok mindent felejtek el.Meg persze amit az ember szeret,azt jobban is csinálja.A kosárlabda és a zene olyan számomra mint egy létfeltétel.Ha ideges vagyok és le akarom nyugtatni magam,vagy ha gondolkozni szeretnék kimegyek a házunk mögötti kis elhagyatott kosárpályára elkezdek dúdolni,vagy bedugom a fülesem,játszom egy kicsit és máris tisztább a fejem.Ez afféle relaxáció.Van azonban egy megrögzöttségem a lányok szerint.A két legjobb barátnőm összes pasijáról tudok mindig,ki tetszik neki,stb,stb...Általában az elmondottaik alapján-mert ha tetszik nekik valaki akkor egész nap azt hallgatom és ilyenkor a rossz dolgaik is a fiúknak kiderülnek,ha véletlenül elejtik-kialakul a fejemben egy kép a srácról Meg tudom mondani,hogy körülbelül milyen anélkül,hogy találkoztak volna vele személyesen.Ezt a képet később csak itt-ott finomítom,de sose változtatom meg teljesen.Ezért sokszor vitatkoznak velem,hogy én elítélem a srácaikat és hogy csak a rosszat látom meg bennük.Kis idő elteltével mikor tegyük fel összejönnek az egyikkel-ez általában nem valósul meg,mert lebeszélem róla őket,pontosabban kész érvekkel és konkrét dolgokkal szembesítem,meggyőzöm őket-akkor egy ideig ultra-hiper-szuper boldogok,aztán mikor egy hét múlva ott hagyja őket a srác,akkor hozzám jönnek vigasztalásért.Pedig a járásaik előtt mindig elmondom nekik,hogy ez nem lesz jó,de rám se hederítenek.Annyiszor láttam már őket elkeseredve,boldogtalannak,hogy én már messziről kerültem a fiúkat és próbáltam tőlük is a lehető leghatékonyabban eltávolítani a magánszférájukba betolakodókat.Egyáltalán nem vágyom fiúra még fiú barátra sem.Annyi pasi üggyel foglalkozom Hana-chan és Tomo-chan jóvoltából,hogy nem hiányzik,hogy még az enyémmel is foglalkozzak.Meg amúgy sem tudtam már megbízni egyben sem,pedig nem is velem történtek ezek az esetek.Ők valahogy mindig túl tették magukat viszonylag gyorsan ezeken a dolgokon.Persze a legelején még az ölemben sírtak és egy órán keresztül szidtuk az adott srácot,de  aztán egy hét múlva vagy annál kevesebb idő múlva már nyoma sem látszott annak,hogy ilyen történt volna.Minden héten újabb és újabb fiúkról hallgattam az ódákat tőlük.Bennem viszont mély nyomot hagytak az ilyenek,egyszerűen átélem velük minden érzést.A boldogságot és a szomorúságot egyaránt.Ezért ők a legjobb barátnőim.Én azonban nem szeretem a szomorúságot általában nagy életkedvem van,ami mindenkit felvidít,aki csak meglát.Lehet,hogy ezért hagytak bennem akkor nyomot ezek.Alapjáraton sajnos eléggé érzékeny vagyok,de nem szeretem kimutatni,nehogy mások erről az oldalamról tudomást szerezzenek.Ha egy srác barátkozni szeretett volna velem,bevillant egyikük szomorú arca a szakítás után és máris valamilyen indokkal lepattintottam a fiút.Na jó ennyi elég is most,a többit majd útközben úgyis megtudjátok.A lényeg,hogy nyáron lesérült a bal lábam -amiről a legjobban tudtam ziccert dobni-így már jó rég nem kosaraztam és már nagyon vágytam arra,hogy jobb legyen a lábam és rádobjak egy párat.Ugyanis a családom nyári szünete úgy telt,hogy a rokonokat látogattuk meg Erdélyben,mert odavalósi vagyok,csak mi kiköltöztünk.Az egész nagy családban csak mi vagyunk itt Japánban.Ami azt illeti,ide sem egyből jöttünk.Előtte Amerikában voltunk,mert apukám ott kapott egy szuper állást.Így az egész szünetem az unokatestvérek pesztrálásával telt el,főleg,hogy most még le is voltam sérülve.Félre értések végett imádom az unokatesóimat,mind 5 év körüliek,de néha szeretnék mással is foglalkozni.Egy sport suliba szerettem volna menni,de édesanyám sokkal inkább szerette volna,hogy a zenével foglalkozzak,mint hogy a sporttal.Szerette hallgatni a zongorajátékomat,neki ez volt a relaxáció.Én szót fogadó gyermek módjára beiratkoztam a Saotome Akadémiára.Sikeresen átmentem a felvételi vizsgán és elérkezett az első nap előtti este.Csak fetrengtem az ágyon,minden pózt kitaláltam és végrehajtottam,de nem jött álom a szememre.Folyton csak agyaltam,hogy milyen lesz az új suli és reménykedtem,hogy nem szúrom el egyből már az első napon az egész Felső-Középiskolás életemet.Amikor iskolát váltottam-ez elég sokszor esett meg,a költözködések miatt-mindig történt valami az első nap,ami miatt elástam magam egy életre.Például az előző suliban,gondoltam beviszek egy kis sütit,hogy jól indítsak-az édességgel és a sütivel engem mindig meg lehet fogni egyaránt enni és sütni is szeretem-de amikor beakartam lépni az osztályterembe,valaki hátulról meglökött és a krémes sütiket az osztályfőnököm arcába nyomtam.Egy hétig szabadkoztam,de nem ért semmit.Innentől kezdve én lettem a sütis lány.Az az előtti sulimban pedig volt egy lány aki piszkálta az egyik barátnőmet és gondoltam kicsit megtanítom neki a jó modort,háttal ült nekem amikor közeledtem felé,de aztán kiderült,hogy a személy nem is az volt akinek gondoltam,hanem a töri tanárunk,aki hátulról pont úgy nézett ki.Ő is megutált egy életre és mondjuk ezért nem is hibáztatom.Az alváspózaim próbálgatása közben egyszer csak becsapódott az ajtóm.Két másodperc múlva egy hideg,nedves orrot éreztem a hátam közepén.Hirtelen úgy felugrottam,hogy bevertem a fejem az amúgy se magas ágyam feletti mennyezetbe.Az ágyam felett alacsonyabb volt a mennyezet,mint a szobám többi részén.Mikor a talajra visszaérkeztem,felvettem a védekező karate állásomat.Ekkor megláttam a kicsi két hónapos fekete német juhász kutyámat.A nyakánál a farkáig egy fehér sáv húzódott.Nem is német juhásznak nézett ki.Az eladó azt mondta,aztán ki tudja.Jobbra döntötte  a fejét és kérdőn nézett rám.Erre én is ugyanígy néztem vissza rá.Igazán vicces látványt nyújthattunk.Kinéztem csak úgy megszokottságból az ablakon és láttam,hogy egyenesen zuhogott kint az eső.Nem csodálom,hogy szegény ilyen gyorsan befutott kintről.Ugyanis nagyon nem szerette a vizet.Mindig amikor meg akartam fürdetni,két órán keresztül kellett azzal küszködnöm,hogy megfogjam és legalább a lábát belerakjam a vízbe.Hajnali kettő volt,szegényt  biztosan álmában lepte meg az eső.Olyan meleg volt,hogy mindig a háza előtt aludt és nem hogy bement  volna oda,inkább hozzám jött.Nagyon szeretett velem aludni és az az igazság,hogy én is, csak aput így is alig tudtam rávenni,hogy kutyám legyen és miután meggyőztem kitűzte feltételnek,hogy nem jöhet be a házba.Én azonban sokszor becsempésztem.

-Szeretnél velem aludni?-kérdeztem leguggolva elé.Erre a kiskutya heves fej bólogatással válaszolt.Felemeltem a bőrig ázott kutyát,megtörölgettem egy kicsit,majd az ágyra tettem és én visszabújtam a jó meleg takaróm alá.Kicsit közelebb húztam magamhoz és szokásához híven összegömbölyödött a hasamnál.Nem tudom mi lehet olyan jó benne,de ő tudja.Mindig összehúzom magam,a térdeimet felhúzom a derekamig,a felsőtestemet pedig begörbesztem.Szegény kis német juhásznak még nem volt neve.Nem jutott semmi ütős az eszembe.Nem akartam átlag nevet adni.Olyan hangosan és egyenletesen szuszogott,hogy erre már én is rögtön elaludtam.Reggel anyu nyitott be az ajtón.Mikor meglátta a mellettem alvó kiskutyát egy kicsit rosszalló pillantást vette rám,majd elmosolyodott de ne  szólt semmit,mert ő is nagyon szerette a kis szőrmókot.Őt egyszerűen nem lehetett nem szeretni.A nagy kék szemeivel mindenkit elbűvölt.

-Kelj fel,mert elfogsz késni.Készen van a reggeli.-mondta,majd gyorsan kisietett az ajtón,mert szerintem ott hagyta a reggelit a tűzhelyen.Nagy nehezen kivánszorogtam az ágyból.Felvettem a nagy szőrös zoknimat és elindultam a hosszú csigalépcső irányába.Innentől már nem kellett győzködnöm magam,hogy már nincs sok hátra,mert megcsapott a frissen sült palacsinta illata.A lábaim automatikusan lépdeltek az egyik lépcsőről a másikra.Mikor a földszintre érkeztem bementem a konyhába.Levetettem magam az egyik székre a konyhapult előtt és vártam az éppen most sülő csodát.Anyu látva az éhes várakozó fejemet,próbálta inél előbb elkészíteni.
-Mivel szeretnéd enni drágám? Nutellával,vagy lekvárral?
-Természetesen sok-sok nutellával.-mondtam csillogó szemekkel.Bármennyit tömhettem magamba édességből,csak minimálisan híztam tőle,amit a sportolással sec-perc alatt le is dolgoztam.Ezért irigyelt mindig a nővérem.Evésnél míg ő folyton figyelt miből mennyit eszek,én határok nélkül tömtem magamba a finomabbnál finomabb édességeket.Ilyenkor ő egyfolytában csak nyavalygott.
-Jajj ezt úgy kívánom.Nem,nem szabad megennem,akkor már túl sokat eszek ma,de olyan finoman néz ki.
-Ez persze ma is megtörtént.Lejőve a lépcsőn leült e mellettem lévő székre és ő is neki állt a reggelinek.Csak simán magára ette a palacsintát.Amikor meglátta a kezemben lévő nutellával vastagon megkent palacsintát,megszólalt.
-Anyu! Én is kaphatok egy olyat amilyet Kaori kapott?
-Persze kicsim.
-Köszi.
-Amikor kézhez kapta és már beleharapott volna,hirtelen visszatette a tányérjára.
-Hát te meg mit csinálsz Honoka?-kérdeztem kérdőn ránézve teljesen nutellás képpel.
-Ezt nem szabad megennem,mert akkor ma már nem ehetek többet.Bele kell férjek a Szalagavató ruhámba.-Végzős a nővérem.-
-mi?EZ MOST KOMOLY?-kérdeztem kicsit ingerültebben,mert már az agyamra ment ez a fogyózás.
-Igen,mi lesz ha nem férek bele?Nem nézhetek ki a ruhámban úgy,mint egy tehén.
-Akkor ne edd meg.-mondta megforgatva a szemeimet.
-Nekem ne forgasd a szemeidet Kaori! Én vagyok az idősebb,mutass némi tiszteletet a nővéred iránt.-mondta
-Jó,jó ,persze,persze.Szeretném a palacsintámat csöndben és békében megenni,ha nem túl nagy kérés.
-Kaori!Ne beszélj vissza!
-Lányok!-emelte fel a hangját anyu.Ilyenkor mindig elcsendesültünk,mert a három fokozat közül ez volt az első anyu kiborulási mércéjén.
-Miért nem tudtok békében megreggelizni?Miért kell  nektek ezt mindig eljátszanotok?
-Csöndben ültünk és tovább ettünk.
-Köszönöm a reggelit anyu.Nagyon finom volt.-álltam fel a székről és nyomtam egy puszit anyu arcára.Majd ránéztem az órára.
-Anyu jól jár ez az óra?-kérdeztem rá nézve.
-Igen.Miért?
-Egy fél perccel ezután már hűlt helyem sem volt a lakásban.Ugyanis fél óra kellett ahhoz,hogy beérjek a suliba.Anyu biztos nagyon bele volt merülve a palacsinta készítésbe,mert általában ő szokott szólni,hogy induljak el.Busszal közlekedtem,aminek a végállomásán volt az iskola.Viszont ez a busz csak 1 óránként járt.Így ha lekésem,akkor biztos,hogy elkések.Egy órával előbb,meg nem megyek be az iskolába.Szélsebesen futottam a buszmegálló felé,de még egyszer hátranéztem,hogy bezártam-e a kaput.

10 méterre voltam a busztól,de már zárta be az ajtókat.A buszsofőr nagyon rendes volt,mert megvárt,amikor látta,hogy a tüdőmet kiköpve szaladok felé.A végállomásig hálálkodtam neki azért,hogy megvárt.Leszálltam a végállomásnál és beléptem az iskola kapuján.Az évnyitó abban a percben kezdődött el.Gyorsan megnéztem,hogy hol ül az osztályom és odarohantam.Amikor leültem,vettem észre a rám szegezedő tekinteket.A fél társaság az igazgatót nézte ahog celvonul a színpadra,a máik pedig engem.Nem értettem,hogy miért néznek.Beletúrtam a hajamba,hogy nem-e áll égnek,hogy azért néznek.Nem mondom,hogy a hajam a legtökéletesebb volt a futástól,de annyira nem volt rossz,hogy bámulni kéne.Lejjebb néztem magamon és megláttam a piros pólómat.Elfelejtettem felvenni a fehér ingemet.

-A francba!-sziszegtem a fogaim között.Megértettem.Elég feltünő lehettem a sok fehér inges diák között a piros pólómmal.Vettem egy mély levegőt  és kihúzott háttal próbáltam figyelmemet a sok rám meredt tekintetről a színpadra terelni.Az igazgató már majdnem belekezdett-én két órára saccoltam-beszédébe,amikor elbotlott a mikrofon zsinorjába és hanyatt esett.
-De béna!-bukott ki belőlem,akaratlanul.Erre a félhangos kijelentésre a többi diák nevetésben tört ki.
Az igazgató kicsit elvörösödött,majd leporolta magát,elrendeste zakóját végül neki kezdett a beszédének.Nem tévedtem nagyot,ugyanis a beszéd egy és háromnegyed óra volt.
Úgy éreztem,hogy sosem lesz vége.Nem tudtam sokáig egy helyben ülni,mert ilyen volt a természetem,vagy csak már elültem a fenekemet.
A szenvedésem közepette annyit szűrtem le,hogy az elkövetkezendő tanév eltervezett programjait mondta el és bíztatott a tanulásra,meg persze benyalt a tanároknak,mivel ha jól tudom eddig nem ő volt az igazgató.Éreztem,hogy az elkövetkező három évben nagyon nem leszek vele jóban,főleg,hogy tesi tanár volt.Engek ugyanis már Alsó-Középiskolától minden tesi tanár utált.Sosem tudtam miért é még most sem tudom.Folyton engem szivattak,nekem máshogy kellett teljesítenem,mint a többieknek.Persze nekem sokkal keményebben is osztályoztak.Ilyenkor meg tudtan volna őket fojtani.Természetesen a talaj tornából meg hasonlókból osztályoztak,nem a labdajátékokból.Abban ugyanis nem vagyok jó.Megcsinálom amit kell,de nem örömömben és kicsit nehézkesen.Sokkal inkább a labdajátékok fekszenek nekem.Úgy gondoltam ez a "hagymány" itt sem fog megváltozni.Valahára véget ért az évnyitó,így vége lett a rám irányuló tekintetekből.Nem szerettem,ha bámulnak,főleg,ha szoknya van rajtam.Utálom a szoknyát,nem szeretem ha kilátszik az egész lábam és a nadrág sokkal kényelmesebb is.Az évnyitó után gyorsan haza siettem.Ha új környezetbe kerültem,akkor legalább egy hétig csak figyeltem.Megfigyeltem az osztálytársakat,hogy kikkel érdemes barátkozni.Nem szeretem feleslegesen tölteni az időmet.Barátok terén kicsit válogatós vagyok.Felkészültem az elkövetkezendő egy hétre,hogy meghûzódom a terem egyik hátsó padjában.A haza fele úton dühöngtem magamvan,hogy már az évnyitó napján felhívtam magamra a figyelmet.Áldottam az eget,hogy ma csak az évnyitó volt.